dadikovi blog: Az utolsó nap

Az utolsó nap
Kelt 2011-11-06 14:13:00, A(z) Napjaim kategóriában, 0 hozzászólás

Írtam itt egyszer egy téliszünet utolsó napján egy kis agymenést, amire ma már nem tudok úgy nézni, hogy ne mosolyodjak el közben. A képlet akkor baromi egyszerű volt, itthon jó, Pannonhalmán rossz, hazajönni jó, vissza menni rossz. Azóta elég sokat fordult a világ.

Az első fordulat az volt, amikor (talán az előző tavaszi szünet környékén) azt vettem észre, hogy minden reményem és sztereotípiám ellenére, az itthon töltött idő nem feltétlenül jó. Érdekes emlékek ezek, mert pontosan emlékszem pár nagyon izgalmas találkozásomra is a tavaszi szünetből, amik után azt hittem, hogy megéreztem az igazi élet ízét, és rendre nagyon boldog voltam. Ugyanakkor voltak unalmas percek is, amikor borzalmasan rosszul éreztem magam, és nagyon fájt, hogy amilyen reményekkel indultam neki a hazafelé tartó útnak, végül ugyanolyan kegyetlenül éreztem magam, ráadásul akkor fogalmam sem volt, hogy miért. Akkor ezt a rossz érzést azzal azonosítottam, hogy félek a visszautazástól a koleszba, és annál kegyetlenebbül bántam Pannonhalmával: égre-földre hirdettem, a qpac rossz - város jó, és ehhez hasonló gondolataimat. Aztán megtörtént a rettegett visszautazás. A nap sütött, a fák rügyeztek, meleg volt, jöttek a legjobb barátaink, nevetve meséltük el egymásnak, hogy mik történtek a szünetben, és a lehető legnagyobb nihilizmussal röhögtünk az előttünk álló dolgozatokon: és ahogy felfedeztem, hogy egy egybefüggő mosolygás volt az a pár óra, amióta letett a busz, rá kellett jönnöm, hogy a korábban felállított "képletem" közel sem helyes. Nem hittem az érzéseimnek, és ötletem sem volt, hogy miért van így, de rá kellett jönnöm, hogy ha valahol rosszul érzem magam, akkor az inkább az otthon, és ha valahol jól, az inkább a kollégium - még akkor is, ha ez agyrémnek tűnik, és teljesen logikátlannak.

A második fordulat az volt, amikor - már nyáron - kidolgoztam a jó szünet elméletét, és elkezdtem gyakorolni is. Azóta próbálom kialakítani a sokkal tetszetősebb "itthon jó - koleszban jó" képletet. Ez az évem például baromi jól indult. Az új szobák, új "hobbik", maga az új szemlélet, az, hogy a legjobb barátaimmal lehetek együtt, valahogy nagyon jó hatással voltak rám, valahogy majdnem minden nap sikerült megtalálni a boldogság aktuális forrását, a magamhoz vezető utat, kapcsolatba kerülni a saját érzéseimmel, és a régen annyira jellemző magányt valami sokkal jobbnak értékelni: lehetőségként ahhoz, hogy megismerjem magam, ezáltal fejlődjek, erősödjek.

És most nagyon jó volt ez a szünet is. Nagyjából előteremtettem magamnak egy sűrítményt, abból a világból, amiből - ezt nem tagadom - a kollégiumban kimaradok. Szerveztem magamnak programokat, utazgattam, fotóztam [városban is], ilyesmik. Voltak olyan igazi csúcspontok, amikor egyszerűen minden rendben volt, és csak repültem keresztül egy városon, és nevettek velem az utcák. Voltak tanulságok, de amit talán először tudok elmondani: nem maradt bennem hiányérzet. Nem érzem azt, hogy ejj, de csinálnám még ezt egy hétig, mert nem, baromira nem csinálnám Bevallom, kicsit el is fáradtam ebben a pörgésben, abban, hogy minden nap valami újat, és soha még egyszer ugyanazt. Max semmittenni tudnék még itthon, de annál rosszabb lehetőség nincs. Kifejezetten örülök, hogy most ennek az életnek itt egy időre vége, és elkezdődik egy másik, ami sokkal rendszeresebb, némileg kötöttebb, de ettől még lehet ugyanolyan jó vagy boldog.

A következő szünetre pedig az lesz a feladat, hogy hogyan tegyük közel állandóvá ezeket a csúcspontokat, a boldogságot, és hogy hogy ne fáradjunk bele az életbe egy hét után. De ennek az életnek itt most egy időre vége, most folytatódni fog egy másik.

Nemsokára megyek vissza a koleszba, ez az utolsó itthoni napom. Mondanom sem kell, semmi bajom sincs a dologgal. Haza jövök egy-két hétre, találkozgatok emberekkel, blogolgatok, sétálgatok a városban és fotózgatok, családdal vagyok, későn fekszem és kelem, elvagyok, mint a befőtt. Holnap persze mindennek vége. A itthon sokszor már végzetesen felboruló napirend helyett ott rendszeresen tanulunk, sportolunk, sőt, igazából mindent egy - viszonylag szűk - rendszerben csinálunk. A koleszban kicsit neccesebb a blogolás, meg a kellemesbeszélgetés emesenen, és az iskolám minden kiválósága melett, noha kicsit nélkülöznünk kell a családi szeretetet, környezetet, törődést stb. olyan közel lehetek egy csomó csodához: a természethez, a barátaimhoz - és magamhoz, mint sehol máshol.

Különben is, a következő etap új és új izgalmakkal kecsegtet, Szent Márton-nap, testvérosztályos találkozó, és ki tudja még, mi minden. Most elmegyek tovább élni egy másik fantasztikus életet, ebben az itteni minőségben legközelebb december tizenhatodika környékén találkozunk. A kettő között kicsit kevesebb poszt, kevesebb tweet, kevesebb fotó, de annál több séta, beszélgetés, barátság.

Isten veletek, sziasztok!