dadikovi blog: Szolgálunk és félünk

Szolgálunk és félünk
Kelt 2011-07-01 21:30:00, A(z) Elmélkedések kategóriában, 0 hozzászólás

Emlékszem, amikor Pannonhalmára kerültem, a legelső dolog, ami valahogy megfogott, vagy megtetszett, jóval a tanárok, a programok, vagy a hely "szelleme" előtt, az az iskola "nagy diákjainak" viselkedése volt. A régebbi sulijaim legnagyobbjai mindig nyolcadikosak voltak, és bár tudtuk, hogy ők a nagyok, és ő rájuk kéne felnézni, valójában sosem tiszteltük őket, inkább csak féltünk tőlük. Nem volt bennük nagyobb tisztelni való, csak a különc öltözködéssel, és a csúnya beszéddel lógtak ki a sorból, és bár látható volt, hogy idősebbek, mint mi, nem éreztük azt, hogy különösebben érettebbek is lennének. De Pannonhalmán ez teljesen más volt. Nem is az volt a nagy dolog, hogy érettebbnek látszottak a végzős diákok, hanem sokkal tevékenyebbnek is.

Több diákról is tudtuk, hogy valami komoly munkát végez az iskoláért, vagy értünk, diákokért. Egyrészt vannak különféle iskolaünnepek nálunk, ahol hagyományosan mindig a tizenkettedik évfolyamnak kell alkotnia valamit - így például a mikulásműsor, amikor a tanárokat figurázzák ki egy másfél-kétórás műsorban, vagy a farsang, amikor pártokra szakadva különféle programokat szerveznek nekünk, és a hét végén meg kell szavaznunk a legjobb pártot. Másrészt volt néhány srác, akik egészen kiugróan munkálkodtak, egész évben, így például az azóta legendássá vált Németh Márton, aki a közoktatási törvényben foglaltak szerint felállította a gimnázium Diákönkormányzatát és Diákparlamentjét, megírta a több tíz oldalas Szervezeti és Működési Szabályzatot (SZMSZ), kidolgozta az egész rendszert, és a "kor hiperaktív Diákparlamentjével a háta mögött 15 oldalas kiáltványokkal bombázta a tanárokat" - ahogy azt az egyik tanár megfogalmazta. Voltak, akik a diákújságot állították össze és szerkesztették, mások a különféle bajnokságokat koordinálták az iskolán belül, de volt például egy olyan diák is, akit a földrajz érdekelt jobban, és pályázatot nyert, amiből egy mini meteorológiai mérőszerkezetet vett az iskolának, aminek az eredményeit a földrajz-szakkör keretein belül összesítették megint mások, egy megint mások által a tanároktól kikunyerált számítógépen.

Voltak olyanok is, akikről tudni lehet, hogy nagyon okosak valamilyen téren, mondjuk volt olyan, aki egy farsangkor simán írt egy számítógépes játékot, amiben Pannonhalmán lehetett traktorozni. De a legérdekesebb talán az volt, hogy feltűnően jófejek voltak velünk. Nem, nem azért, mert elbuzultak a 4-6 év alatt, és... Csak egyszerűen érettebbek voltak már annál, hogy a kicsik szívatása legyen a legfőbb szórakozásuk, mint ahogy az az előző suliban volt. És nem csak hogy nem szívattak, de segítettek nekünk, ha nem találtunk valamit / valakit, ilyesmi.

Azért mondom csak el ezt most, mert jövőre tizenegyedikes leszek. És bizony lassan vastagon belekerülünk abba a korba, amikor már nekünk kell eljátszani a "nagy diákokat", amikor nekünk kell átvennünk a stafétabotot. Van már köztünk, aki a diákújságot szerkeszti, van, aki a DÖK elnöke, én is vezetek egy bizottságot. De akármennyire is belépünk a sorba, mindig ott van egy félelem (legalábbis bennem): elég jól csináljuk? A régiek nem voltak sokkal jobbak nálunk? Őszintén szólva egyáltalán nem vagyok biztos az ellenkezőjében. Például az általam vezetett bizottság egész éves munkáját veszélyeztettem azzal, amikor egy tanárokkal szervezett megbeszélésen (több társammal együtt) elfelejtettem részt venni. Tulajdonképpen a napokban dől el, hogy sikerült-e ezt jóvá tenni. Illetve vagy így, vagy úgy, marad a törekvés, hogy jövőre még jobban csináljuk, mint ahogy eddig, hogy elérjük azt a szintet, ahogy a régiek emléke él bennünk - állandó megbeszélések a tanárokkal, folyamatos, de valahogy derűs munka. Szolgálni fogunk, végig, ez már nem vitás, az iskolát, a diákokat - magunkat is, tulajdonképpen, de végig megmarad majd ez a fajta félelem, hogy vajon mindent elég jól csinálunk-e?

Szolgálunk és félünk.