Lassan már egy éve annak, hogy elkezdtem vívni, szóval eléggé hiánypótló bejegyzés következik most. Emlékszem, még régebben mondták a szüleim, hogy járjak vívásra, mert hogy van Pannonhalmán, és hogy milyen jó sport, mert megmozgatja az összes izmot, és hasonlók. Én akkor eléggé irtóztam a dologtól, nem tartottam túl egészségesnek, hogy egy sebzésre kitalált eszközzel szurkodjanak össze-vissza, és ezt ráadásul még engedjem is. Akkor végül atlétikára kezdtem el járni, mert kell a sportolás, és arról mindenki azt mondta akkor, hogy milyen jó, mert futnak jókat és milyen jól esik. Szóval elkezdtem én is járni, de nekem sajnos nem esett olyan jól. Lehet, hogy én vagyok a puhány, belátom, de tényleg eléggé fárasztóak voltak az edzések. Ennek ellenére én jártam szorgalmasan, napról napra, minden délután. Aztán úgy valamikor a félév tájékán egy lépésnél belenyilallt a fájdalom a térdembe, és onnantól a dolog (mármint a térdem) nem volt többé az igazi. Minden lépésnél fájt, főleg a lépcsőn, és egy kisebb futás után még be is gyulladt, és akkor aztán nagyon fájt. Sokat szenvedtem vele akkoriban, és hamar kiderült, hogy az atlétikát is abba kell hagynom. Utána sokáig elhagytam a sportolást, mígnem végül tavaly félévkor erőt vettem magamon, és - szintén az osztálytársak elismerő kritikái hatására - beiratkoztam a vívásra.

Hamar kiderült, hogy ez a sport nem arról szól, hogy széjjelszúrattatom magam. Gondolkodós egy sportág, kábé mint a sakk, előre el kell játszani a gondolattal, hogy egy-egy lépésünkre mit reagál az ellenfél, és aztán mi arra mit fogunk reagálni, és így tovább. És tényleg megmozgatja az izmokat, de az a jó, hogy mi ebből semmit sem veszünk észre, mert van benne akkora versenyszellem, hogy ne figyeljünk a fájdalomra, fáradtságra. Meg persze vannak védőfelszerelések, szóval kein Problem. Én szerencsére elég hamar oda lettem engedve magához a tőrhöz is, szóval nem kellett egy féléves elméleti oktatáson keresztülmennem, mint másoknak, hanem mondjuk egy hónap után már vívhattam. Aztán még év végén voltam egy versenyen is, ahol egy embert levertem, és a többiektől sem nagyon kaptam ki. Nekem ez már siker volt. Most szombaton lesz megint egy jó kis verseny, azóta fejlődtem sokat, és most már készülök rá nagyon. De minden edzés egy hatalmas élvezet, nagyon szeretem ezt a sportot, tényleg. Meg egyébként jó az edző is, aki egyébként szerzetes. Hoppá.

Első három hír a SportGézán. Tudom, viccesebb lenne, ha egy külföldi hírportálon lenne ez így, a magyar index.hu nyilván kicsit magyar oldalra húz, de azért ... köszönjük, köszönjük.

Nálunk az iskolában évente kétszer (ősszel és tavasszal) rendezik meg a tájfutó-versenyt. Az őszi egy jobbára tét nélküli forduló, amikor az újak beavattatnak a sport csínjába-bínjába, illetve a nagyobbak is belejöhetnek, ha eddig még nem sikerült. De tavasszal már komoly verseny szokott folyni, amibe mindenki mindent belead. Minden egyes osztály legjobb 4 futójának idejét összeadják, és az az osztály, amelyiknél így a legkisebb időeredmény jön ki, megnyeri a csapatversenyt, és azon kívül, hogy kapnak egy csokit, övék a dicsőség, hogy felkerülhettek a Pannonhalmi Tájfutók Vándorkupájára.

Idén tegnap folyt ez a megmérettetés (május 9), és nem kisebb eredménnyel, mint a kupával térhetett haza az osztályunk. Egyéniben is bezsebeltük a legjobb eredményt. Noha én sajnos nem voltam benne a legjobb négyben sem (A 4.-ről 1 perccel maradtam le), sikerült másfél óra alatt teljesíteni a távot, ami azért nem rossz eredmény.

Kicsit beszélnék a tájfutásról is, mint olyanról. A dolog viszonylag egyszerű: Van egy elkerített terület, amolyan bázis. Erre a területre életkor szerinti sorrendben engedik be az egyes versenyzőket, akik kapnak egy tájolót, illetve egy térképet. A térképre nekünk kell bemásolnunk a pontokat egy mestertérkép alapján, majd a tájoló és a térkép segítségével meg kell találni az erdőben találomra elrejtett pontokat. A legjobban a térképen található különféle út-, és domborzatjelzések segítenek a keresésben, de sokat vet a latba az is, hogy minden egyes pont meg van nevezve egy névvel (pl karám, gödör, hagyásfa, stb.). A megtaláláshoz persze ténylegesen szükséges maga a futás is, szóval a végén mindenki teljesen kifáradtan tér vissza az alapponthoz, ahol átadva a térképét és a tájolóját kiszámítják az idejét. Azért alapjába véve egy nagyon jó sportnak tartom, persze aki fél a kullancsoktól, az előtte valamit találjon ki ellenük, mert abból bőven össze lehet szedni vagy 5-10-et egy verseny során...

Oldalak