Meg vagyok hatva. Tegnap írtam róla, hogy úgy érzem, megváltozott, vagy legalábbis változásban van az életem. Bevallom, nem is reménykedtem, hogy egy nappal később, ma, ilyen megható visszaigazolást kapok erről a barátaimtól.

Amit tudni kell, hogy ez az egész barátkozás-téma nekem még eléggé új. Bizony, nem is olyan rég még borzalmasan nehéz volt egyáltalán elviselni is engem, az meg pláne nagyon ritkán, csak kivételes esetekben fordult elő, hogy valaki még szimpatizált is volna velem, de igazából sosem vettem észre, hogy bárkinek is különösebben fontos lennék. Hát, ez az igazság. (Ennek nyilván nagy szerepe van abba is, hogy ilyen helyeken, mint ez a blog, vagy a Twitter, vagy tudomisén, meg szórom két kézzel az infókat magamról, hogy meg legyen az illúzió, hogy van kivel megosztani.)

Valamennyit azonban mégis csak fejlődhettem a dologban, mert az utóbbi két-három évben, képzeljétek, lettek barátaim! Ezt már mondtam tegnap is, de hadd ismételjem magam, vannak barátaim az osztályomból (nagyon is jók), vannak a Barátok Útja nevezetű zarándoklatról, és egyéb helyekről. Na, ma volt ez a barátkarácsony nevű rendezvény, itt elsősorban a Barátokútjás barátaimmal találkoztam, de azért pár osztálytárssal is.

Ami a lényeg, hogy nekem pont ma van a névnapom (micsoda szerencsés egybeesés), és borzasztóan jól esett, amikor többször is felköszöntöttek, volt, aki ajándékot hozott, sőt, egyszer, amikor nem figyeltem oda, még egy tortaszelettel is megleptek. (ez a mondat valószínűleg hülyén hangzik, nem baj, én értem, és mások is.) Éreztem, hogy itt egyesek rájöttek, hogy ja, hogy nekem van ez a Dávid ismerősöm, akkor vigyünk neki valami apró ajándékot. És ezek után tényleg tök mindegy, hogy mi az az ajándék, vagy elég, ha csak felköszöntenek, és én tudom, hogy gondoltak rám, áhh, fantasztikus értés, tényleg.

Nagyon cuki (ritkán használom ezt a szót, főleg írásban, becsüljétek meg) megmozdulások történtek ma az irányomban, meg hát persze egyébként is nagyon jó volt találkozni a nyári barátokkal, eltölteni velük egy fantasztikus napot, végre élőben beszélni olyanokkal, akikkel egyébként csak onlájn lehet, és hasonlók. Persze ilyenkor kicsit mindig rossz, hogy egyszer ennek a napnak is vége kell, hogy legyen, és mindig vannak, akikkel még úgy beszéltem volna, bár ma szerintem különösen ügyesen beszéltem a lehető legtöbb emberrel, akivel szerettem volna, kár, hogy nem volt több idő, és hasonlók, de valahol szép ez, hogy nem csak elérhető barátaim vannak, hanem bizony még azon túl is, és még szebb az, hogy ilyen alkalmakkor még ők is gondolnak rám. Szóval, köszönöm nektek!

Két és fél napnyi hibernáció után ma újra nekikezdtem élni az életem. Első lépésként a már esedékes évi családi kultúra-injekció (vö. tavaly) első adagját kaptam meg, a Diótörő című alapművet néztük meg (tavaly is próbálkoztunk ezzel egyébként, de akkor egy rockos(abb) feldolgozást fogtunk ki, ami a család leánytagjainak egyáltalán nem tetszett, szóval most pótoltuk az ő igényeiket is), igazából nem sok mindent tudnék írni erről, volt sok balett, amit két órán keresztül fiú-létemre is derekasan élveztem, de utána már kevésbé; a zene persze szép, és az opera épülete is, fotógépet persze nem vittem (minek is azt -.-), szóval ez az örömöm sem volt meg. De egyébként jó volt, tényleg.

Utána egy finom ebéddel degeszre ettem magam, szusszantam egyet, és már indultam is falat mászni, ami egyfajta ajándék volt névnapomra az unokatesómék részéről. Egy olyan helyen voltunk, ahol én még soha, ez magasabb és ezáltal fárasztóbb volt, mint a korábbiak (egy-két alkalommal már másztam falat korábban is...), nagyjából négy-öt mászást bírtam a kb. 10 méteres falon (de keveset mondtam, tényleg), utána már annyi erőt sem tudtam kifejteni az ujjaimmal, hogy a cipőmet megkössem, szóval inkább nem próbálkoztam tovább az adrenalintermelő mókával.

Itthon még tartottunk előnévnapozást nekem, mert unokatesómék nem lesznek itt a jeles napon, most pedig lassan le kéne majd feküdnöm, mert holnap megkapom az injekció második dózisát, erről majd sokat szeretnék írni képekkel, szurkoljatok, hogy jók legyenek a fények

Úgy döntöttem, hogy karácsony alkalmából eltöltök pár ilyen semmilyen-napot. Biztos emlékeztek még (vagy nem), de nyáron panaszkodtam, hogy milyen rossz az, amikor semmit sem csinálok, és csak ülök egész nap otthon, blablabla, most viszont rájöttem, hogy egy olyan, viszonylag intenzívebb hét után, mint amilyen az előző volt, egyáltalán nem esik rosszul tartani néhány ilyen napot. Későn kelés, későn fekvés, a kettő között mindössze evés, ágyban döglés, esetleg egy kis gitározás, Lost-nézés, de ez minden. A házból gyakorlatilag két napig nem mozdultam ki (ma már igen), igaz, az idő nagy részében az ágyamból sem. Kicsit hibernációnak érzem a dolgot, de így legalább valóra válnak a pannonhalmi "Basszus, hibernáljatok már le két hétre"-típusú kívánságaim, amiket persze általában egy-egy durvább időszak előtt szoktam megfogalmazni.

Aludni ettől még nem alszok sokkal többet, tegnap pedig elhatároztam, hogy hamar lefekszem, de, gyarló az ember, nem jött össze. Na mindegy, majd máskor. Szerencsére még van némi idő...

Szívesen írtam volna tegnap is meg ma is sokmindenről, például az Adventről, vagy egy filmről, vagy bármi másról, de most mégsem jön a tollamra más (ach, milyen költői...), mint pusztán amolyan naplóbejegyzés az utolsó két napomról.

Tegnap latinversenyen voltam. Azt kell tudni erről a versenyről, hogy egy nemzetközi (olaszországi) Cicero-verseny magyar fordulója. Tehát Cicero egy művéből kellett lefordítani egy részletet, az első tizennégy pedig mehet az olaszországi (arpinoi) döntőbe, ami nagy buli, már csak a háromnapos római körút, meg a páneurópai (vajon jól használom ezt a szót?) hangulat miatt is. Na, ez nekem sajnos nem fog menni, egész egyszerűen kevésnek éreztem magam ehhez a szöveghez. A probléma a hosszúsága volt. Három bekezdést kell elképzelni, nagyjából akkorák, mint egy átlagos bekezdés itt, a blogon, vagy kicsit kisebb, mondjuk hét-nyolc sorosak, de a lényeg, hogy én eddig nagyjából ennek a felét-kétharmadát fordítottam egyszerre csak mindig, és ez bizony meg is látszott a teljesítményemen. Az elején még ment tök jól, meg előre dörzsöltem a tenyeremet, hogy no hiszen ez könnyű, meg lesz két óra alatt (a négyből), aztán mehetek karácsonyi ajándékokat vásárolni. Aztán a második bekezdés végén jött egy mondat, amit nem értettem. Elkezdtem őrlődni felette, és teljesen kifáradtam. Nagyjából a második óra végéig tartott, mire lefordítottam, és mondanom sem kell, a következő mondat még érthetetlenebb volt (legalábbis a már széthajtott agyamnak). Végül utolsó pillanatra készen lettem, de arra már nem volt időm, hogy jó is legyen a fordítás, csak gyorsan összecsaptam valamit, bár lehet, ha több időm lett volna rá, sem sikerült volna jobban. Szó mi szó, két szép hosszú mondatot nagyjából teljesen félreértelmeztem, mondjuk a szöveg negyedét egyébként (kicsit pesszimista vagyok), valahogy sejtem, hogy ez így nem lesz elég a kijutáshoz. Meglátjuk, mondhatnám, de szerintem nem.

De ne higyjétek, hogy különösebben zavarna a dolog, jó, oké, nem mehetek ki olaszba, ajjaj, de tudtam én, hogy nehéz lesz ez nekem, és az is volt. Azt nem tudom, hogy jövőre újra próbálhatom-e, szerintem egyébként nem, pedig akkor már biztos sokkal jobban menne. Elvégre addig még lesz legrosszabb esetben is két OKTV szövegem, tehát fejlődési lehetőség bőven van. Meglássuk. Persze gondolhatjátok, hogy milyen állapotban voltam a négy órás agyzsibbasztás végén, utána még megjártam a WestEndet is, nem kellett volna, örültem, mire hazavergődtem, és nagy fáradtan bedőltem az ágyba, aztán tök rosszul aludtam, ma meg kelhettem fél nyolckor, hogy elmenjek öcsém iskolai karácsonyi ünnepségére.

Maga az ünnep egyébként egész jó volt, mármint olyan szempontból, hogy megnézhettem, hogy milyen téma ez a szülősködés, meg iskolai programokra járás, egyébként semmi extra, versek-énekek, igazgatónéni beszéd, satöbbi. Jó, persze, az öcsém tök cuki volt, meg mosolyogtam rajta sokat, de mondjuk utána kiosztani az ajándékokat a tanárnéniknek meg pont nem egy leányálom volt, én pl. hót cikinek éltem meg, ahogy ott keringtünk körbe a csomagokkal, mert másoktól éppenséggel nem tapasztaltam ezt a hihetetlen ajándékozó gesztust, szóval mi játszottuk el az ügyeletes csodabogár szerepét, vagyis én egyedül, mert a szüleimnek ugyebár dolgozniuk kellett, szóval vihettem el én a balhét.

Viszont a délután meg az este nagyon szép volt, találkoztam egy osztálytársammal, megnéztünk egy filmet meg beszélgettünk egy tök jót utána, ja és nem lány volt, ja és nem vagyok buzi (ezt le kellett szögezni, bocs). Egyébként érdekes dolog ez is, az ember azt hihetné, hogy kollégiumban lakunk, egész nap összezárva, akkor már mindent tudunk egymásról, mi újat tudhatnánk meg egy ilyen találkozó során, meg szokták is ezt reklámozni Pannonhalmán rendesen, hogy életre szóló barátságok, jajjdejó, de arra is rájövünk szép lassan, hogy ehhez a kolesz csak a táptalajt adja, egy többórás beszélgetés iskolaidőben gyakorlatilag lehetetlen, különben is annyi program, előadás, mozi stb. van, ilyenkor szünetben viszont optimális találkozni, megnézni egy filmet, vagy valami hasonló, van például egy olyan osztálytársam is, akivel meg kínaizni szoktunk menni, baromi jó dolgok ezek, azon túl, hogy kolesz, és egésznap összezártság, meg ilyesmik, de mégis ilyenkor ismerjük meg igazán a másikat. Arról nem is beszélve, hogy elvileg mindenki más kicsit egy közösségben, mint face to face, na mindegy, nem ragozom tovább.

Aztán este jöttem haza a villamoson, közben találkoztam egy volt pannonhalmi diákkal, ő épp üzemanyagcellás autót fejleszt az egyetemen, és mesélt a projektról, hogy hogyan is nézne ez ki, én meg utána mosolyogtam egy jót, mert hát értitek, micsoda szituáció már, hogy az elvileg holt időnek számító utazás közben is a jövő tudósaival meg nagyembereivel társaloghatok, meg hogy egyáltalán ismerhetem őket, mekkora jó már.

Na szerintem mára ennyit, én még megnézek most pár ilyen rossz pc játékos videót, mert milyen jó már a csávó stílusa, aztán megyek aludni, ennek a gyönyörű napnak méltó lezárásaként.

Meg egyéként holnap is szép nap lesz. (...) Ja, még el sem küldtem, de bréking nyúz van, mert lehet, hogy még szebb lesz mint hittem. No meg sokkal bonyolultabb. Gyáhh. Szép az élet, de könnyűnek nem könnyű, az fix

A hétvége most nagyon jó volt, de: fáradt vagyok, napról napra egyre jobban. Ma valamelyik tanár mosolyogva megkérdezte, hogy "ugye ez a hét már nagyon jó?". Mi meg meghökkenve mondtuk, hogy hát, nem. Tudjátok, utolsó hét a szünet előtt, ez mindig egyet jelent az álmossággal, meg azzal, hogy minden tanár kitalálja, hogy ő dogát akar íratni. Például szerdán biosz, töri, és matek tézé is lesz. Utána meg gondolom még a fél tanári kar kitalálja, hogy ja, tényleg, nincs még jegyünk decemberben.

Az értékes tanulóidőt meg minden zabálja, ma például kötelező koncert, diákparlamenti ülés, máskor filmet kell forgatnunk médiaórára (amit többnyire csak én csinálok a 'csoport'-ból, mert senki más sem ér rá...), satöbbi, blablabla...

Egy hét. Kibírom.

Ez most olyan panaszkodós volt, bocsi ))

Na hogy megint csináljak egy ilyen Mostanság - panorámát, leírom, hogy merre meddig. Megint van két alapvető érzés, egy jó meg egy rossz. Most nem unatkozom, viszont tanulni még mindig sokat kell, és sajnos ez nagyon le is fáraszt, szóval mostanában vannak olyan pontok, amikor biztosan tudom, hogy ezt meg ezt a dolgot kizárt dolog, hogy meg fogom tanulni, vagy legalábbis ma semmiképpen sem, mert egyszerűen nem megy bele a fejembe, mert az éppen out of order. Meg olyanra is képes voltam múltkor, hogy lefeküdtem aludni délután (kettőkor), és felkeltem háromnegyed négykor (ez még nem nagy teljesítmény), úgy, hogy amikor megláttam a napsütést, dobtam egy hátast, mert én azt hittem, hogy reggel van. Az azért vicces volt.

Persze van megint jó oldal is, bár ez most inkább egy várakozás-jellegű, várom már a karácsonyt, a szünetet, bár lesz móka addig is, most hétvégén például rendezünk a tatai barátokútjásokkal egy kis összeröffenést itt a környéken, az például biztos nagyon jó lesz.

Aztán kell még addig ajándékokat kigondolni és szerezni, remélem menni fog, és nem valami gépies-felidegesítő dologba megy át, mert hát nem az a karácsony lényege kéremszépen, akkor már inkább ne is, és hasonlók.

Egyébként zajlik az élet, ájm fájn, hallgatok sok zenét, és a következő diákújság tele lesz a fotóimmal. Ilyesmik.

Érdemes lenne egyszer egy posztot írni arról, hogy milyen érzés az, amikor egy olyan igazi találkozás után az ember utazik haza szépen, csöndben, depiben az üres metróban, éjszaka, végeláthatatlan ideig. A találkozás jelentőségét mondjuk fokozni tudja, ha olyan emberekkel történik, akikkel legközelebb majd csak hónapok múlva, és akik mondjuk fontosak az embernek, az utazást meg hosszúság - időpont - fáradtság, és hasonlók szerint lehetne besorolni.

Érdemes lenne, mert velem egyébként ez aránylag sokszor történik meg, mármint folyton azon kapom magam, hogy már megint metró, már megint fáj, már megint ott kellett hagynom valakit, már megint ki tudja, hogy hogyan tovább.

És persze nem is kellemes érzés, utoljára olyan egy órája történt meg, egyébként feltűnően jól viselem, csak a twitter-falamat posztoltam tele, meg majd gondolom pár napig depis leszek csöppet, nem tudok majd aludni és hasonlók. Most viszont megpróbálom azért, sziasztok.

Már megint baromi rég nem írtam, szóval most muszáj lesz összehozni valamit, már csak nem is azért, hogy itt tartsam azt a kábé tíz embert, akik mostanság feljönnek ide nap mint nap (tudom, máshol ez semmi, de nekem pl. tökre jól esik, főleg, hogy kábé tényleg kéthetente egyszer, ha írok itt valamit), hanem hogy megörökítsem ezt a mostani pár hetet, később biztos jó lesz visszaolvasni. Noha, tulajdonképpen semmi érdekesség nem történt mostanság (ez sem igaz, de hagyjuk).

Mostanában a hangulatom nagyjából két részből épül fel: egy negatívabb részből, unalom, elegem van a hidegből, sokat kell tanulni, szarazélet-érzés, ilyesmik, és egy pozitívabb részből, amikor például sikerül egy mozgalmasabb napot produkálni, vagy valamit megérezni ebből a "jég hátán is megélek"-érzésből, hogy lehet, hogy más nem venné észre, de itt is lehet Életet élni. És lehet, tényleg, néha nehéz észrevenni nekem is, de azért lehet. Múltkor például az egyik szobatársammal kidizájnoltuk a szobánkat, jó móka volt, ez a saját élethely-, meg hangulatteremtés eléggé helyre tudja tenni az embert ahogy tapasztaltam, már maga az érzés, hogy akkor most a kezünkbe vesszük az életünket, gyakorlatilag utána napokig éreztem, hogy húdekirály ez most, meg el is határoztam, hogy elolvasok egy csomó jó könyvet, fotózom, szóval Élek picit, ebből a fotózás ma meg is valósult, most már téli hangulatban, majd töltök fel képeket, ha lesz rá időm.

Olvasni meg kötelezőkre van most csak időm, azok mondjuk elég kritikán aluliak, no de ez van. A téli szünet meg továbbra is fantasztikus lesz, és már csak három hét van addig, szóval jóság van meg rajpénz. Pár dolog hiányzik, de hát nehogy már tökéletes legyen az élet.

Írtam itt egyszer egy téliszünet utolsó napján egy kis agymenést, amire ma már nem tudok úgy nézni, hogy ne mosolyodjak el közben. A képlet akkor baromi egyszerű volt, itthon jó, Pannonhalmán rossz, hazajönni jó, vissza menni rossz. Azóta elég sokat fordult a világ.

Az első fordulat az volt, amikor (talán az előző tavaszi szünet környékén) azt vettem észre, hogy minden reményem és sztereotípiám ellenére, az itthon töltött idő nem feltétlenül jó. Érdekes emlékek ezek, mert pontosan emlékszem pár nagyon izgalmas találkozásomra is a tavaszi szünetből, amik után azt hittem, hogy megéreztem az igazi élet ízét, és rendre nagyon boldog voltam. Ugyanakkor voltak unalmas percek is, amikor borzalmasan rosszul éreztem magam, és nagyon fájt, hogy amilyen reményekkel indultam neki a hazafelé tartó útnak, végül ugyanolyan kegyetlenül éreztem magam, ráadásul akkor fogalmam sem volt, hogy miért. Akkor ezt a rossz érzést azzal azonosítottam, hogy félek a visszautazástól a koleszba, és annál kegyetlenebbül bántam Pannonhalmával: égre-földre hirdettem, a qpac rossz - város jó, és ehhez hasonló gondolataimat. Aztán megtörtént a rettegett visszautazás. A nap sütött, a fák rügyeztek, meleg volt, jöttek a legjobb barátaink, nevetve meséltük el egymásnak, hogy mik történtek a szünetben, és a lehető legnagyobb nihilizmussal röhögtünk az előttünk álló dolgozatokon: és ahogy felfedeztem, hogy egy egybefüggő mosolygás volt az a pár óra, amióta letett a busz, rá kellett jönnöm, hogy a korábban felállított "képletem" közel sem helyes. Nem hittem az érzéseimnek, és ötletem sem volt, hogy miért van így, de rá kellett jönnöm, hogy ha valahol rosszul érzem magam, akkor az inkább az otthon, és ha valahol jól, az inkább a kollégium - még akkor is, ha ez agyrémnek tűnik, és teljesen logikátlannak.

A második fordulat az volt, amikor - már nyáron - kidolgoztam a jó szünet elméletét, és elkezdtem gyakorolni is. Azóta próbálom kialakítani a sokkal tetszetősebb "itthon jó - koleszban jó" képletet. Ez az évem például baromi jól indult. Az új szobák, új "hobbik", maga az új szemlélet, az, hogy a legjobb barátaimmal lehetek együtt, valahogy nagyon jó hatással voltak rám, valahogy majdnem minden nap sikerült megtalálni a boldogság aktuális forrását, a magamhoz vezető utat, kapcsolatba kerülni a saját érzéseimmel, és a régen annyira jellemző magányt valami sokkal jobbnak értékelni: lehetőségként ahhoz, hogy megismerjem magam, ezáltal fejlődjek, erősödjek.

És most nagyon jó volt ez a szünet is. Nagyjából előteremtettem magamnak egy sűrítményt, abból a világból, amiből - ezt nem tagadom - a kollégiumban kimaradok. Szerveztem magamnak programokat, utazgattam, fotóztam [városban is], ilyesmik. Voltak olyan igazi csúcspontok, amikor egyszerűen minden rendben volt, és csak repültem keresztül egy városon, és nevettek velem az utcák. Voltak tanulságok, de amit talán először tudok elmondani: nem maradt bennem hiányérzet. Nem érzem azt, hogy ejj, de csinálnám még ezt egy hétig, mert nem, baromira nem csinálnám Bevallom, kicsit el is fáradtam ebben a pörgésben, abban, hogy minden nap valami újat, és soha még egyszer ugyanazt. Max semmittenni tudnék még itthon, de annál rosszabb lehetőség nincs. Kifejezetten örülök, hogy most ennek az életnek itt egy időre vége, és elkezdődik egy másik, ami sokkal rendszeresebb, némileg kötöttebb, de ettől még lehet ugyanolyan jó vagy boldog.

A következő szünetre pedig az lesz a feladat, hogy hogyan tegyük közel állandóvá ezeket a csúcspontokat, a boldogságot, és hogy hogy ne fáradjunk bele az életbe egy hét után. De ennek az életnek itt most egy időre vége, most folytatódni fog egy másik.

Nemsokára megyek vissza a koleszba, ez az utolsó itthoni napom. Mondanom sem kell, semmi bajom sincs a dologgal. Haza jövök egy-két hétre, találkozgatok emberekkel, blogolgatok, sétálgatok a városban és fotózgatok, családdal vagyok, későn fekszem és kelem, elvagyok, mint a befőtt. Holnap persze mindennek vége. A itthon sokszor már végzetesen felboruló napirend helyett ott rendszeresen tanulunk, sportolunk, sőt, igazából mindent egy - viszonylag szűk - rendszerben csinálunk. A koleszban kicsit neccesebb a blogolás, meg a kellemesbeszélgetés emesenen, és az iskolám minden kiválósága melett, noha kicsit nélkülöznünk kell a családi szeretetet, környezetet, törődést stb. olyan közel lehetek egy csomó csodához: a természethez, a barátaimhoz - és magamhoz, mint sehol máshol.

Különben is, a következő etap új és új izgalmakkal kecsegtet, Szent Márton-nap, testvérosztályos találkozó, és ki tudja még, mi minden. Most elmegyek tovább élni egy másik fantasztikus életet, ebben az itteni minőségben legközelebb december tizenhatodika környékén találkozunk. A kettő között kicsit kevesebb poszt, kevesebb tweet, kevesebb fotó, de annál több séta, beszélgetés, barátság.

Isten veletek, sziasztok!

Emlékszem, hétfő délelőtt (amikor még mindig az volt az össz program, hogy üljek a gépem előtt, meg hogy rögtönzött számítógépszervízesdit játsszak a rokonok-ismerősök-barátok körében) nagyokat duzzogtam, hogy ha sikerül elcsesznem ezt a nagyreményű szünetemet is, akkor nagyon mérges leszek magamra. Aztán beindult a dolog, és az aznap délutáni séta (ez volt az utolsó momentum, amiről írtam) még csak a bemelegítés volt. Még az este (a 16-os buszon a Deáktól a Várig) leszerveztem a másnapi találkát.

Másnap tehát az egyik legjobb [lány-]barátommal találkoztam [megfogadtam még valamikor régen, hogy nem fogok ide neveket írni]. A délutánt még fényárban kezdtük egy energetizáló kávéval (ahogy levettem mindketten az elalvás határán voltunk előtte), és nagyjából naprakész állapotig okítottuk egymást egymás életéről.

Ugye Ti szeretitek a zajos képeket?

Aztán ahogy besötétedett, belevetettük magunk a városba, és hallottak napja, vagy miaszösz (értsd: mindenszentek, de mindegy) lévén megnéztük néhány nagy ember sírját. Beteg ötlet, tudom, de a jókedvünket ezen a ponton már a rögtönzött szellemes terrorcselekményeim sem ronthatták el, az egész egy nagy visszafojtott (vagy vissza nem fojtott) röhögőgörcs lett, vagy hát hogy is mondjam, nem lehet ezt visszaadni, de az nap árnyjátékoztam életemben először Deák Ferenc sírjára, ezt biztosan állíthatom . Aznap este nagyon boldogan sétálgattam hazafelé, tipikusan az az érzés ez, amire még sokkal később is emlékszik az ember, ezt képzeli maga elé, amikor a koleszben a boldog otthoni időkre akar emlékezni, és ez az az állapot is, amit jó lenne általánossá tenni, vagy legalábbis napi rendszerességgel bevezetni. Hát, ez a nagy küldetésem a jövőben.

Szerdán aztán az embertelennek számító reggeli hatkor keltem, és fél nyolckor már egy Paksra tartó volánbuszon ültem, a tegnap már említett könyvet olvasgatva, no meg Nirvanát hallgatva. Az út így rendkívül gyorsan el is telt, és két órával később már integethettem is gergo_ - nek [a fogadalomban az is benne volt, hogy nickneveket írhatok] és a barátnőjének, akikkel aztán a későbbiekben irtó izgalmas napot töltöttem el, megnéztük például a Petőfi Sándor emlékméhest, ami valószínűleg az egyetlen emlékméhes az országban (a világon?). Baromi érdekes, de szerencsére nem az enyém a hálátlan feladat, hogy leredukáljam az élményt a közlés szintjére, mert Gergő már megtette, méghozzá rendkívül jól, tessék elolvasni! Az emlékméhes után még megnéztük a falu (Borjád) több részét, ha úgy tetszik, tettünk egy szép nagy sétát az őszben, faluhelyen, szintén elmondhatatlan élmény, ez is egy másik világ (mostanában folyton újabb és újabb világokkal találkozom), de ennek még akár én is a része lehetnék, még nem késtem le, és a vidék is marad, legalábbis ottlétemkor azt ígérte, hogy még nagyon sokáig.

Ősz

Aztán nagyon jó volt elnézni Gergőéket is, és ahogy felfedeztem bennük az én jövőmet, vagy ha tetszik, az ő múltukban az én jelenemet, ami még érezhetően ott volt, de az eddig csak elérhetetlen távolságban látott felnőttlétet is, nem tudtam megállni mosolygás nélkül.

Másnap pedig, szintén egy találkozás után (ami már önmagában is mindig valami csodálatos dolog a szememben), tanúja voltam egy hétköznapi csodának, ami ott sokkal szebb volt, mint a képen:

Az én életem... nyilván nem fogom tudni hitelesen visszaadni egy írásban, egy fotóban, vagy akár egy elbeszélésben. Nyilvánvalóan csak töredék lesz, csak egy mozzanata, csak egy sík a sok közül. Nyilván nem ugyanaz ... de valami ilyesmi.

Oldalak