Ennyi adatott éretségi szünet gyanánt, illetve még hátravan belőle egy nap, a holnapi. Jó sűrűnt telt / fog telni mind a három. Hétfőn tipikus gép-előtt-ülök-de-legalább-hasznosan-töltöm-az-időt-napot tartottam, feltöltöttem a ballagáson készült képeket az internetre, és megosztottam minden lehetséges helyen, írtam egy posztot ide, meg egyet a grundra (de azt csak ma élesítettem), aztán délután még intézkedtem a jogosítványszerzés göröngyös kérdéskörében is, meg volt este ŐGY-m is (tudjátok, ez ilyen cserkész-cucc), az ehhez tartozó szokásos mindenki mindenkit hazakísér-rituáléval együtt.

Ma elkezdtem előkészülgetni a holnaputáni Rómába utazásra, menedzseltem a mosást (inkább a kiteregetés-részét), majd délután felcsaptam díszbuzinak, és elmentem vásárolni egy közeli plázába (még leírni is fájdalmas!), mondjuk anyukámmal (enyhítő körülmény!) együtt, főleg rövidnadrág kellett (mediterrán, ugye), vettünk is hármat, bónuszként pedig találtam egy nagyon überkirály inget, tényleg nagyon jól áll (ing egyébként bármikor jöhet, főleg, ha kék), örültem neki nagyon. Ja meg ma is szerveztem a jogsimat, de fogom még holnap is.

Holnap bepakolok a bőröndömbe, az útiokmányokat és hasonló dolgokat már ma kinyomtattam / megszereztem / összegyűjtöttem, illetve még meg fogom ismerni a leendő vezetésoktatómat is, aki állítólag egy jóarc és nagyon ügyes oktató, és tényleg annak tűnik így előzetesen. Kábé ennyi. Unalmas tucat-hétköznapok.

Életem fonala úgy lett megsodorva, hogy most, a tizenegyedik osztály végén / után, olyan borzalmak előtt, mint az érettségi, a nyelvvizsgák, a jogosítvány, van még egy utolsó, elég jó alkalmam pihenni / világot látni, úgyhogy ezt a nyarat elneveztem magamnak világlátó nyárnak, úgy fog kinézni, hogy:

Róma

Írtam már róla asszem itt, röviden mégegyszer: van egy nemzetközi latinverseny, aminek a magyar selejtezőjén én harmadik lettem, így hát mehetek az arpinoi (olaszországi) döntőbe is. A verseny után három napig még Rómában maradunk várost nézni. Ami igazán vicces, hogy az első hét helyezettnek az állam fizeti a repülőjegyet, a versenyszervezők pedig a verseny ideje alatti étkezést / szállást állják. Nekünk így marad a római tartózkodás szállásdíja, amit letárgyaltam, hogy kifizet nekünk az iskola, illetve az egyéb költségek, múzeumbelépők, kaja, ilyesmik. Szóval nagyon olcsó lesz és nagyon jó, mert hát Róma. Már alig várom Sajnos utána rögtön mehetünk majd vissza Pannonhalmára, szóval nem hiszem, hogy be tudok róla számolni itt, vagy csak sokkal később, de azért jól fogok szórakozni, és viszek fotógépet, digitálisat meg analógot is, juhú.

A többit nem is kommentálnám, egyértelmű a dolog. Az utolsó pont a tizenkettedik évi osztálykirándulás, utána gyakorlatolag rögtön beindulnak majd az olyan dolgok, hogy latin felsőfokú nyelvvizsga, infó emelt érettségi, aztán kicsit később német felsőfokú nyelvvizsga, majd nyakunkba szakad az egész érettségi (ez egy év múlva ugyebár), terveim szerint addigra már csak magyar, töri (pffff), és egy matek emelt marad majd nekem, ez túlélhető, és ha sikerül is minden, akkor megfelelő számú pontom is lesz, hogy felvegyenek az egyetemre. Hát, ennyit a hosszú távú célokról.

De előtte még lazulok egyet.

Már majdnem megijedtem, hogy elmarad az idén esedékes hagyományos tavaszi fogorvosi kezelés (lásdFájdalom és Fáj a fogam), de szerencsére nem!

Tegnap fociztunk, jajj de jó, kapus voltam, mert leginkább talán ahhoz értek a sporton belül. Aztán az egyik jól sikerült védés amolyan mellékaktusaként a két felső metszőfogam darabokban került a napvilágra, legnagyobb örömömre (meg úgy egyébként is osztatlan sikert arattam ezzel a momentummal) – talán nem is részletezném.

A lényeg, hogy csomószor elmondtam magamnak, hogy milyen hülye vagyok, és hogy miért kellett nekem oda állnom, satöbbi, satöbbi, fejemben már elképzeltem a heteken át tartó szenvedéseket, fájdalom, Győrbe caplatás, csomó utánajárás, szájsebészet, fogtechnikus stb, de azért egy "tegyünk egy próbát" - jelleggel lementem a helyi fogorvoshoz, aki csóvált egyet a fején, hogy "miért nem sakkozol inkább", kicsit figyelgette a fogat, és már kezdte is rakni rá az anyagot. Aztán fél órával később kész is volt az "új fogam".

Délután még fájt mint az állat, de most már majdnem olyan, mint új korában. Olyan 70%-ra tippelem, hogy később sem lesz semmilyen gixer. Nem telt el 24 óra, és kijavult ez a "hibám". Mehetek vicca focizni. Fantasztikus.

Hagyományos tavaszi fogorvosi kezelés - pipa

Kipihentem magamat (úgy-ahogy), kisütött a nap, ma már fotózni is voltam, szóval kezdek magamra találni. Van pár projektem, lehet tanulni, de azért nem meghalós módszerrel, olvasok most egy jó könyvet, két hét múlva megyek haza, és 100+ órát is kibírtam kávé nélkül.

Kezdetnek elég lesz a boldogsághoz.

Az ev egyik legrosszabb "etap-kezdesen" vagyok tul, vagyis meg tul sem vagyok rajta. Alapbol rohadt almos vagyok, mert mar otthon az utolso napokban sem igazan tudtam aludni, hat meg itt Pannonhalman, kepzelhetitek...

Raasasul hianyoznak az ujdonsult otthoni barataim, nem is kicsit, es meg az itteni ritmust sem sikerult felvennem, nem talalom a helyem, unatkozom, nem latok semmi celt vagy perspektivat.

Hiszti off. Ez meg egy telefonrol irt poszt, azert nincsenek ekezetek. Bocsi, de igy legalabb van frissites. De majd legkozelebb ugyeskedek t9-szotarral, vagy valami.

Lassan egy éves sztori lesz, amit itt már az unalomig fejtegettem, hogy milyen szép az élet, és hogy milyen sokmindennel el tudom foglalni magam manapság, barátok, kirándulások, Budapest lifestyle, ilyen-olyan teendők stb. Ez persze egy folyamat, egy fejlődési ív, ami mostanában odáig jutott, hogy lassan feszegetni kezdi a határaimat, így például egyre gyakrabban veszem észre, hogy rendre tért hódít a nappal az éjszaka felett, az életem egyre jobban püffeszkedik a felett az időtartam felett, amit a szervezetem meghagyna neki, egyre inkább csúszik rá az éjszakára, vagyis egyre későbben fekszem, egyre korábban kelek, következésképpen egyre kevesebbet alszom.

Ez talán Pannonhalmán a legfeltűnőbb, ahol mindemellett vannak pontosan meghatározott napirendi pontok is, amiken mindig ott kell lennünk. Ilyen az estiima, ami miatt elvileg a nap kilenc tízkor véget ér, eddig tehát mindent be kell fejezni. Éppen ezért Pannonhalmán sokkal nehezebb kitolni a lefekvés időpontját, ha még ilyen-olyan dolgokat el kell végezni, sokkal több tehát az olyan élmény, amely manapság már tényleg lassan minden második nap megesik velem, hogy nem sikerül "utolérnem magam". Van egy akármilyen teendőm, programom stb, élem az életem, aztán jön a "szent tehén", az esti ima, amire persze be kell menni, mert ha nem, akkor büntetés stb, viszont utána mindig jön a zavartság, hogy "hiszen én még nem írtam házit, nem fürödtem, nem pakoltam be", ilyesmik.

Fergeteges érzés egyébként, amikor hazautazás előtti napon van fél órád bepakolni mindent, amit haza szeretnél vinni, megírnod egy két oldalas esszét, elintézni holnapra a vonatot és a buszt, és mondjuk megborotválkozni (ez a kérdés mindig akkor válik sürgetővé, amikor a legkevesebb időd van rá). Főleg azért fergeteges, mert tudom, hogy olyan színes, olyan bő napom volt, hogy ezekre máskor sem lett volna időm. A határainkat újra meg újra áttörni jó érzés, a -2. szintről [gépterem] indulva zuhanyzással-ágybevetéssel elkészülés gyorsasági rekordját napról napra megdönteni menő.

És ugyanígy itthon, ha csak a tegnapelőtti napomat veszem, amikor fél egykor feküdtem le (tehát ez tulajdonképpen már tegnap volt), és negyed hétkor keltem, majd eltöltöttem egy csodálatos napot a Pilisben. És nem azért, mert lusta voltam lefeküdni, vagy akármi, hanem mert nem _tudtam_, mert épp akkor is kellett csinálni valamit. És ez újra és újra megismétlődik. De én ezt élvezem. Az agysejtjeim már nem biztos.

És holnap megyek túrázni a Vértesbe, már most halálomon vagyok a fáradtságtól.

Tegnap egy osztálytársam szervezésében biciklizni indultunk a Pilisbe. Vonattal utaztunk a Nyugatiból Esztergomig, itt viszont rögtön szeretnék is ejteni egy kis kitérőt:

Hatalmas pirospont a MÁV-nak! Jómagam már eddig is a vasútat szerettem a legjobban minden közlekedési eszköz közül (nem hazudok, lásd itt és itt), egy csomót utazok vonattal, de eddig sosem kellett magammal biciklit is vinnem, nagyon féltem hát, hogy ez most hogy megy majd, azt terveztem ugyanis, hogy Budafokról a Nyugatiba is vonattal jutok el (mert hogyan máshogy, értitek). Ki is néztem a megfelelő vonatokat, egyet Budafokról a Kelenföldi pályaudvarig, egyet onnan a Keletiig, gondoltam, onnan már eljutok a Nyugatiba tekerve is. Szóval, lényeg, ami lényeg, hogy utam során _minden_ vonaton (mind a négyen) volt jelezve külön kocsi, ahová felszállhattam biciklivel, mindenhol volt külön kis tartó cucc, a régi és az új vonatokon egyaránt. A MÁV az egy jó cég, na. Utazzatok vonattal!

Na, nagyon elkalandoztam, szóval a Nyugatiból Esztergomig. Innentől kezdődött a dolog biciklitúra-része, ami alapjába véve három szakaszból állt. Az első szakaszban Esztergomból feltekertünk Dobogókőre. Ez volt a "halál-szakasz", hosszú, masszív emelkedő, 16 kilométeren keresztül. Nagyon edzetlen voltam én ehhez, de végül felküzdöttem magam a hegyre, igaz, az utolsó két kilométeren már csak a bicikli tolására futotta. A hegytetőn megebédeltünk, haldokoltunk egy órát, élveztük a kilátást, aztán megkezdtük a túra második, "posztumusz" szakaszát. Ez egy nagyon menő sziklás-lejtős erdős szakaszból állt, tövig nyomott fékkel zúztunk lefelé, néhol ki lehetett ereszteni a féket és rambózni az erdő közepén a szűk ösvényen, de inkább a vadul driftelés volt a jellemző, meg a laza adrenalin-érzés, hogy nehogy lezúgjak a mélybe a kanyarban, míg a kis kövek szarrá rázták az embert. Királyság volt és rajság, hihetetlenül élveztem. Aztán elérkeztünk a műútra, de továbbra is lejtőn gurultunk lefelé, nagyon keveset kellett tekerni (szerencsére, mert már nem is nagyon bírtam volna). Volt olyan rész, ahol összegörnyedtünk, hogy a lehető legkevesebb légellenállással hasíthassunk lefelé.

Baromi hamar elérkeztünk úti célunkhoz, Szentendréhez, innen a HÉV hozott minket tovább Budapestig (vagyis a Batthyány-térig). Innen már csak haza kellett érnem. Ez már a posztumusz szakaszok legposztumuszabbika volt, mivel itt azért már kellett erőt kifejteni (még ha csak egyenes terepen is), a lábamnak ez viszont könnyen érezhetően nem igazán tetszett, úgy fájt, hogy valahol a Lágymányosi-híd környékén úgy éreztem, hogy menten lerohad Szóval gyorsan kerítettem rövidítő utat (fejből is ment volna, de azért jól jött az én Viktória névre hallgató okos, internet-képes telefonom is), valahogy elvánszorogtam a Kelenföldi pályaudvarig, és innen vonattal vitettem magam hazáig. Az utolsó néhány kilométeren a combom egy spontán görcsöléssel jelezte, hogy akkor tényleg eddig, és ne tovább, így már gyalogosan is nehéz volt, de végül öregnéni-style-ban eljutottam hazáig, bár ülni még most sem tudok

Mindent összevéve tök jó volt, értelmesen töltöttem a napot, ráedzettem a nyári biciklitúrákra, barnítottam a bőröm, mittudomén. Éljen.

A tegnapi napomról szeretnék mesélni, ami a maga nemében meglehetősen szar volt. Én mostanában eléggé büszke vagyok magamra, hogy sikerült megragadnom életem fonalát, és olyan irányba terelni, amilyenről korábban tán még álmodni sem mertem volna, de ebben a nagyszerű rendszerben bizony még mindig van egy rés. A probléma a következő: egyre többet járok túrázni, táborokba, barátokkal találkozni, akármi, de egy bizonyos idő után mindig megtörténik, hogy kicsit belefáradok az életbe, és mondjuk a következő napomat pihenőnappá nevezem ki. Tudjátok, ilyenkor sokáig alszom, és napközben is csak sorozatozok, gépezek, akármi - szóval semmi értelmeset nem csinálok. Ezek azok a napok, amiknek a végére jellemzően beparázok, hogy úristen, elment egy nap, és nem csináltam semmit. Szóval kéne valahogy pihenni, de elvileg nem úgy, ahogy én csinálom, mert - hogy nagyon modern legyek - ez így fail.

A tegnapi napom eléggé ilyen volt. Bár sokáig aludni nem tudtam (tehát még álmos is voltam, nájsz), de utána rögtön beindult a lefelé tartó spirál a fotóim rendszerezésével és a félpercenként két percre lefagyó ostoba számítógépemmel. Hasznos tevékenységem annyi volt, hogy feladtam egy levelet a postán, és lecsekkoltam az APEH-nál, hogy megkapták-e az adóbevallásos népszivató dokumentumukat (ezt is egy apukámmal fél órás veszekedés eredményeképpen tettük meg, szóval semmi kellemes élmény).

A napot egyértelműen a cserkészet és az ŐGY mentette meg végül, de nagyon látom, hogy ez így tarthatatlan, márpedig a mai napom is nagyon ebbe az irányba tendál eddig. Ahj.

Előző hét péntekén három szobatársammal együtt részt vettünk a 6. BIG diákfilmfesztiválon.

Talán emlékeztek még az Öt perc Tyúk című filmre, amit médiaórára csináltunk. A film elkészülte után elkezdtünk gondolkodni rajta, hogy nem adhatnánk-e be az elkészült anyagot valamilyen pályázatra, mert hát az pont olyan lett, amilyennek elképzeltük, és így hittünk benne, hogy jó dolgot sikerült alkotnunk, és az (talán) másoknak is tetszeni fog. Ráadásul többen bátorítottak is minket, hogy próbálkozzunk meg valami hasonlóval, többek között maga a média tanárunk is, akinek szintén nagyon tetszett a film.

Végül elkezdtünk pályázatok után keresgélni. Alig találtunk néhányat, a legtöbbje ráadásul egy kikötött témáról szóló filmeket keresett, és ezekbe persze rendszerint nem fért bele a mi videónk. Később viszont rábukkantunk a már fent említett BIG Diákfilmfesztiválra, beneveztünk, bejutottunk.

A "bejutás" szó szerint azt jelentette, hogy a filmünket levetítették a diákfilmfesztiválon a Toldi moziban, és ezen az alkalmon mi is megjelentünk. A dologról nem szeretnék sokat írni (mert már így is hosszú lesz a poszt), a lényeg, hogy nem volt rossz, de a látszólag nagyon durva szervező-apparátus ellenére is itt-ott döcögött a dolog. Mindenesetre voltak neves zsűrik, lelkes főszervező bácsi (aki szerint ez volt Magyarország legnagyobb diákfilmfesztiválja), köszöntő beszédet mondó Rogán Antal, tükörreflexes fotógépekkel rohangáló leányzók, szóval egy sor jó dolog. (Ja, meg kaja is )

De, ami a lényeg, és ez az első jó hírem, hogy voltak jó filmek. Bizony. Voltak olyan filmek, amiket diákok csináltak, és mégis, nagyon profik és élvezhetőek voltak. Ezek közül csak egyet mutatnék meg most, talán később még fogok másokat is:

A másik jó hír pedig, ami számomra persze a fontosabbik is, hogy sikerült eredményt is elérnünk a filmünkkel, ugyanis harmadikok lettünk. Bár eléggé érezhető volt, hogy az első három helyet amolyan "vígaszdíjként" használta a zsűri a technikai díjakról (legjobb operatőr, rendező stb.) lecsúszóknak (amiket mind olyan filmek nyertek el, amik egyértelműen jobbak voltak a miénknél), de ha azt nézzük, hogy elvileg az "ajándék-kosárban" mi több mindent kaptunk, mint ezek a bizonyos technikai díjasok, akkor szerintem meg lehetünk elégedve a teljesítményünkkel.

Meg amúgy egyébként is.

Mostanság sajnos elkövettem életszervezési hibát, ma például kapásból nem csináltam _semmit_, illetve hát néztem sorozatokat, nezeztem, meg ilyesmik, de értitek, semmi fontosat - a helyett, hogy például bepakoltam volna holnapra. Mert hogy holnap megyek vissza a koleszba. Azért holnap, és nem tegnap, mert holnap lesz a latin OKTV döntője, amire szerencsére bejutottam, és ha már kedden úgyis itt kell lennem, akkor elintéztem, hogy erre az egy (fél) napra ne kelljen visszamennem Pannonhalmára. Az is vicc egyébként, hogy még fogalmam sincs, hogy holnap pontosan hová és mikor kell mennem (valahol a Kosztolányi környékére és valamikor délelőtt), most rázúdultam az ezt tudó osztálytársamra, de ha ő nem tud válaszolni, akkor holnap biztosan vicces helyzetbe kerülök.

Annál is inkább, mert tehát a pakolást is holnap kell majd elvégeznem, valamikor reggel (szerintem kábé kilencre kell majd odamennem, legalábbis a második forduló olyankor volt, tehát ezt a pakolás-témát majd hat-hét körül kéne elvégezni), koránkelés, satöbbi, viszont hogy pontosan mikor keljek fel, azt még most sem tudom. Ajjaj.

Érzitek azért, hogy szarban vagyok?

A cikk írása közben podcastet hallgattam, az esetleges hibák e miatt lehetségesek. Bocs.

Oldalak