Még szerdán néztük meg ezt a filmet Pannonhalmán. Először nagyon féltem tőle, hogy ugyan jó lesz-e, mert bevallom épp nagyon fáradt voltam, és nem sok kedvem volt valami művészfilmhez, márpedig ez annak ígérkezett, de aztán végül széles mosollyal hagytam el a mozit.

A filmtől, ahogy mondani szokás, pontosan azt kapjuk, amit várunk. Ahogy már a címéből is gondolhatjuk, alapjában véve egy karácsonyi sztoriról van szó. Az esemény több szálon fut, és így több egymástól független történetet kapunk, a közös bennük, hogy mindegyik a szeretetről szól, így például a lányaiért harcoló férfiről, a szülésben segédkező orvosról, a régi barátnőjével találkozó hajléktalanról, a barátságot kötő lányról és fiúról.

Ráadásul nem is a giccs irányába megy el a film, hanem megpróbálja árnyaltan ábrázolni a szereplők helyzetét, érzéseit, ilyesmiket. Ne féljetek, azért van benne hó, meg északi fény, meg karácsonyfa, gyertya, ajándék, télapó, nevetőkisgyerek, és minden hasonló bőven, szóval egy garantált karácsony-feeling-injekciót kapunk, én még mindig hurráoptimizmussal várom a karácsonyt, mióta láttam.

Családi filmnek azért nem ajánlanám, pár "romantikusabb" jelenet miatt, amit szintén nagyon pontosan ábrázol a film, mondjuk így, szóval nem kishugi/kisöcsi-biztos a film, de ettől függetlenül nekem nagyon tetszett, mindenkinek ajánlom.

Összességében: aranyos, hangulatos karácsonyi történetek, de nem nyálas, nem giccses, nem közhelyes, szerintem pont jó.

Meséltem már arról, hogy van nekem egy kedvenc rendezőm, Christopher Nolan, aki mostanság nagyon felkapott lett, de filmjei voltak már "régebben" (10 éve) is, méghozzá nem is rosszak. Most már lassan egy éve, hogy elhatároztam, hogy meg fogom nézni az összeset, és (mivel sajnos azért nincs olyan sok) ezt mostanáig teljesítettem is. Egy Insomnia (Álmatlanság) című kivételével az összes film nagyon tetszett, különösképpen egy bizonyos Memento (erről is érdemes lenne írni), és ez a Following.

Igen, fekete-fehér. Tudom, én is a technikai korszak gyermeke vagyok, nekem is ez tűnt fel először. Egyébként különösebb mondanivalót nem figyeltem meg benne (jó, de "Aki kiváncsi hamar megöregszik", de szóval semmi magasztosabb), viszont nagyon izgalmas az egész film, és van benne pár fantasztikus csavar. Van benne olyan rész, mint a Mementoban, amikor abszolút nem értesz semmit, aztán van egy fantasztikus vége, amikor megértesz mindent, és van az, amikor rájössz, hogy ja, mégsem, mert tulajdonképpen mégse úgy van, ahogy gondoltad. És aztán ez mégegyszer

A sztoriról annyit, hogy van egy ember, aki unalomból elkezd embereket követni az utcán. (Kipróbáltam, nagyon vicces dolog) Aztán egyszer valaki rájön, hogy követik, és innentől elkezdenek felgyorsulni az események. Nem lövök le poént, nem mondok többet, meg kell nézni, kis könnyed egyórás filmecske, és nekem nagyon tetszett

"J. J. Abrams (Lost, Fringe, Alias, stb.) rendezett egy filmet? Király, megnézzük!" - alapelvvel tegnap megnéztük nővéremmel a Super 8 című filmet. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a film elejét Abrams rendezte volna, és ez ehhez mérten nem enyhén volt király - kezdődött a szereplők bemutatásával, ami a Lost-ból ismert flashback-ek nélkül is nagyon precízre, mélyre hatóra sikerült, voltak itt nagyon ügyes megoldások, rögtön a legelején érdemes odafigyelni, nem lövöm le a poént. Aztán volt még hihetetlenül rejtélyes feszültségkeltés is, hogy többször is felujjongtam magamban, hogy apám, mekkora film ez. Aztán a vége már inkább "Spielbergesre" sikerült, most se mondok semmit, de akinek már hozzám hasonlóan elege van a Spielberg-filmekből, az tudja mire gondolok.

Aztán, amitől már az elején lehidaltam: a történet gyerekekről szól. Igazából talán ez volt a legnagyobb meglepetés, hogy Abrams nagyon ért a gyerekekhez is. Amit ott láttam, az nekem nagyon nem műnek hatott, szerintem nagyon jól eltalált sok mindent, például nagyon hiteles volt az a hangulat, ahogyan a gyerekek már játszanák a felnőttet szívesen (és végülis "felnőtt filmben" főszereplőkként valamiképpen ez valósult meg), de még folyton akadályokba ütköznek, mert valójában még nem nőttek fel.

A sztoriról annyit, hogy pár kisvárosi srác életét mutatja be, akik egy saját, zombis film forgatása közben szemtanúi lesznek egy vasútbalesetnek. Az érdekes, hogy a baleset után a légierő katonái lepik el a környéket, és ezután egy csomó furcsa dolog történik a kisvárosban.

Van még benne szerelmi szál, és Hallmarkosra sikeredett végjáték is. Összességében, a film minden egyes percén át tartott a feszültség, nagyon élveztem az elejétől a végéig, biztosan meg fogom nézni még többször is. Ha a végkifejlett nem lett volna ennyire Spielberges, ez lenne most a kedvenc filmem, így maradt az Eredet, de Abrams összes filmére be fogok ülni, ez már eldőlt.

Ma harmadszorra is megnéztem a 127 órát, ezúttal egyébként a családommal. Töretlenül nagyon tetszik a film, és mivel erről már úgyis írtam egy "cikket" korábban, még az osztályhonlapra (haha), ezért most ide is felrakok pár sort a filmről.

A 127 óra egy fiatal, mondhatnánk hozzánk hasonló (de azért idősebb) srácról szól, akinek az a hobbija, hogy erőfitogtatás-képpen néhány hétvégéjét rendszeresen túrázással, biciklizéssel, stb. tölti, és ilyenkor „csak ő van, a természet, és a zene”. A technika vívmányairól egyébként a semmi közepén sem lemondó Aron Ralston „szuper-hősies” túráit videofelvételekkel, és fotókkal is dokumentálja, és a legmenőbb rock-albumokat pörgető discmanjét is csak pár csinos, eltévedt turista-lány kedvéért halkítja le. Az idővel való versenyfutása miatt egy szűk kanyonon keresztül rövidíti le az utat. 127 óra múlva, a kütyüjei nélkül, az erőfitogtatás helyett a természetet tisztelve, ebből a szuper-hero-egóból visszavéve érkezik el a kanyon másik végére. A film jobbára erről a százhuszonhét óráról szól. Hogy hogyan jut el „A-ból B-be”. A történet valóban megtörtént. Aron Ralston egy amerikai hegymászó, aki egy hegyomlás után öt napig csapdába esett egy elszigetelt kanyonban Utah államban. A 127 óra alatt Ralston nagyító alá tette egész addigi életét, míg végül összeszedte minden bátorságát. Csak saját kezének levágásával szabadulhatott ki a kanyonból. Ezután segédeszközök nélkül megmászott egy 65 láb magas falat, és több mint 12 kilométert tett meg sérülten, míg végül megmenekült. A film remekül érzékeltette, hogy csak akkor tudott végleg megmenekülni, amikor már ki tudta mondani, „segítségre van szükségem”.

Mindez 94 percben, remek aláfestő-zenékkel, látványos snittekkel, Danny Boyle rendezésében. Ajánlom mindenkinek, a gyengébb idegzetűeknek néha el kell majd takarni a szemüket ))

Sajnos hozzá kell szoknom, hogy amikor Pannonhalmán egy mozifilm után elkezdjük a körülöttem ülőkkel értékelni a filmet, akkor a többieknek mindig gyökeresen más lesz a véleménye, mint nekem. Olyan filmeket, amik nekem hihetetlen tetszenek, kevés kivételtől eltekintve egy laza kézmozdulattal a "szar" kategóriájába sorolnak, és az általuk fantasztikusnak ítélt alkotásokban egyáltalán nem tudom kedvemet lelni. "Haha, mindenki azt mondja, hogy egy nagy szar volt a film, erre jön Kovács, és azt mondja, hogy milyen jó volt, mert ő az emberi értékeket nézi". Haha. Legutóbb az Egy lányról című mozit játszották le nekünk, ami szerintem egy nagyon jó film, de szokásos módon senki sem értette, hogy hogyan gondolhatom ezt.

Van nekünk egy gimnazista bakfislányunk, kiemelkedően fukar és ingerlékeny szülőkkel, és egy "szexuális forradalom előtti társadalomban", ahogy azt egy osztálytársam ragyogóan felismerte. :-) Ez a leány kezdi megunni a család és az iskola által támasztott szűk kereteket, így kapva kap az alkalmakon, amikor egy frissen megismert, de nála sokkal idősebb "úriember" koncertekre, éttermekre és egyéb kultúrális helyekre viszi őt magával. Emberünk a szülők kezdeti ellenállását is leszámolja mézes-mázos stílusával, a lány pedig egyre jobban belehabarodik, izgalmakban bővelkedő új élete pedig a barátnők révén hamar elterjed az egész iskolában.

A hirtelen meghozott döntéseknek aztán nagy böjtje lesz később, amikor kiderül ez-az a film során jól láthatóan nővé érő leány szíve választottjáról. Nekem tetszett, mert szépen ábrázolta a dolog ívét, de ennél többet nem szeretnék mondani, mert lelőném a poént. Nem mondom, hogy nézzétek meg, mert hát mondom, csak nekem tetszett széles e világon, de aki úgy hiszi magáról, hogy szereti a lélektani, vagy hasonló filmeket, az nyugodtan tegyen vele egy próbát, másfél óra, túl lehet élni.

Háttez... amikor elkezdtem nézni a filmet, rögtön az elején el kezdett motoszkálni a fejemben az a gondolat, hogy "úristen, milyen rég láttam már egy ilyen szuper, igazi mesét". Pedig hát mondhatnánk, hogy hiszen nemrég ott volt a Narnia, és az is mese, de ez valahogy több volt. Nem tudom, miért, talán közelebb állt az egész gyermekkorom meséihez, vagy ahhoz, ahogy elképzeltem azokat. De már maga a címe is. A faun labirintusa... zsííír. Aztán elkezdődik a mese, kislánnyal aki igazából hercegnő, csúnya mostohaapukával, megértő anyukával, és mindenféle lényekkel egy mesebeli világban, ami igazából nincs is olyan messze tőlünk.

Kicsit arról szól szerintem a film, hogy hogyan működik a gyermeki fantázia. Nem azt mondom, hogy világrengető film, de aki szereti a meséket, annak kötelező darab. Én is kissrác lettem erre a másfél-két órára

Ma egy osztálytársammal, a korizás után moziba ültünk, és megnéztük az Üvegtigris-sorozat legújabb, harmadik részét. Be kell vallanom, ez az első rész, amit látok ebből a "sorozatból", pedig rá kellett jönnöm, hogy igazán büszkék lehetünk, hogy mi is tudunk ilyen filmet csinálni, mert én legalábbis nagyon jót szórakoztam rajta, de ahogy a nem alapfokon telített moziterem reakcióját figyeltem, nem csak én.

A film ugyebár néhány isten háta mögötti hülyét mutat be, akikről finoman azt mondanánk, hogy "lecsúszottak". Ebben a harmadik részben volt egy hatalmas fordulat, ugyanis a főszereplő elhatározta, hogy csinál magának egy jó napot, így hát fogta magát, és ellopta egy dúsgazdag fószer autóját, majd kiadta magát annak a fószernek, felszedett egy csajt, és bejárta Budapestet. Persze az emberünk minden nevetséges igyekvése ellenére is elég rosszul játszotta a milliomos agglegényt, viszont néhány szintén vicces történésnek köszönhetően a nap végéig nem derült ki senki számára, hogy csak egy tolvaj. Aztán persze meg is ússza, és visszamegy élni a megszokott átlagos életét, mi viszont mulatunk alatta egy hatalmasat a sok komikus szituáción, és a mesterien megformált - eljátszott karaktereken. Egy laza nevetséges film, és a miénk!

Ha jól emlékszem, még 2007 nyarán történt az, hogy egy hónap alatt kiolvastam az egész Narnia-sorozatot. Akkoriban ez kisebb divat volt, és előtte lévő tanévben minden osztályra jutott két-három lány, néha fiúk is, akik Narniát olvastak, legalábbis az én koromban. Ha azt nézem, hogy mostanában milyen borzalmas könyvek érnek el rekord-eladásokat, akkor szép idők lehettek azok. Amikor én olvastam, akkor már annyira nem volt menő, de ettől függetlenül egyáltalán nem bántam meg, sőt. Maga a Narnia egy mese, ezt mindig el szokták mondani, meg hát lerí róla elsőre. Viszont azt is hozzá szokták tenni, hogy felnőtteknek írt mese. Mert hogy ebbe a remek kis kerettörténetbe, hogy a kisfiúk meg kislányok elmennek Narniába, ott királyok meg királynők lesznek, csatáznak, meg szerelembe esnek, meg találkoznak beszélő állatokkal, jócskán el lett rejtve, és nem is olyan mélyre sok párhuzam a "mi világunk", és Narnia között, ezeknek a kisgyerekeknek az élete, meg egy átlagember élete között. Mindezt persze olyan formában, ami rendkívül élvezhetővé teszi az erkölcsi tanítást - mert szerintem van benne rendesen.

Ma este volt szerencsém megnézni a filmsorozat harmadik részét. Sajnos már nem igazán emlékszem sem az előző filmekre, sőt, a könyvre sem, ami mondjuk nagy szívfájdalmam. Viszont, ami biztos, hogy ez a tanító-jelleg elég jól lejött ebben a legújabb filmben is (és arra még emlékszem, hogy a könyvben is). Szóval tényleg, öröm volt nézni, és néha mondtak olyan dolgokat, hogy néztem körbe, hogy egy ilyen (alig burkoltan vallásos) gondolatot hogyan nyel be a kedves nézőközönség. Azért a halat sütögető bárányt már nem rakták be a végére, mondjuk az túl egyértelmű lett volna, de Aslan film-végi monológja kábé mindent elmond, szerintem.

Ugyanakkor a film nagyon szépen hozta a mesejelleget is, voltak benne mindenféle beszélő lények, humoros részek, varázslat és gonosz bűbáj, sárkánnyá változó morcos kisgyerek, és minden, ami szem-szájnak ingere. Mi ráadásul családi szinten mentünk most a moziba, amolyan karácsonyi mozizásra, és a család minden tagjának tetszett a film, bár a nem egészen erős-idegzetű öcsém az idő felét csukott szemmel töltötte, ami szerintem azért ciki, de mondom, nagyon jó film ez.

Már amikor a moziban láttam a trailer-ét ennek a filmnek, akkor tudtam, hogy ezt nekem muszáj megnéznem. Aztán kijött a film, az imdb toplistáján elkezdett zakatolni felfelé kőkeményen, mindenhonnan jobbnál jobb kritikákat kapott, szóval kezdett kiderülni, hogy nem csak a témája miatt fog tetszeni, hanem filmes szempontból is. Tegnap végre eljutottam oda, hogy akkor most leülünk és megnézzük, és az első húsz perc után leesett az állam.

A történetet mindenki ismeri: egy harvardi srác, egy bizonyos Mark Zuckerberg weboldalt készít, mellyel a suli csajait lehet osztályozni dögösség alapján. A weboldal bombasiker lesz, ami bezúzza még az egyetem informatikai rendszerét is. Zuckerberg pedig rájön, hogy a srácoknak nem azért tetszett annyira az oldal, mert csajokat nézhettek, hanem mert olyan csajokat nézhettek, akiket ismernek is. Így, hogy némi respektre tegyen szert a lányoknál, akik éppen a vérét kívánják, létrehoz egy oldalt, ahol profilt hozhatunk létre, és böngészhetjük másokét. Az az álma, hogy visszaszerezhesse barátnőjét, aki lepöcsözte, majd otthagyta. Az oldal még nagyobb siker lesz, mint az előző, állítólag két nap alatt elterjed az egyetemen a "keress meg a facebookon" mondat. Azonban hamarosan jelentkeznek az egyetem legmenőbb srácai, azzal a váddal, hogy a facebookot ők találták ki, és Mark csak az ő ötletüket lopta. Gyakorlatilag a per alatt mesélik el a szereplők az oldal történetét.

Sok pozitívumot tudnék felsorolni. Tetszett, hogy amikor technikai szöveg toltak, akkor nem kezdtek el handabandázni, mint a gagyi szájönsz fiksön filmekben (az ionizált deutériumágyú, és egyéb bárgyú szövegek, ismerjük ezt), hanem ha volt szó egy programozási nyelvről, vagy technológiáról, akkor értelmes volt az, amit mondtak, bár ez el is várható egy ilyen filmről. Aztán nagyon jók voltak a színészek, bár ezt mondja mindenki. Vicces volt látni Justin Timberlake-et színészként, ez a Jesse Eisenberg pedig olyan fantasztikusan játszotta a szerepét, hogy számomra ő már örökké csak Mark Zuckerberg marad. Izgalmas film, egy percén sem unatkoztam. Kicsit talán új(nak ható) műfaj, elég eredeti munka, és majdnem olyan jó, mint az Eredet (haha, szóvicc). Szóval kötelező jelleggel nézze meg mindenki; fantasztikus film.

Tegnap megnéztem az Eredetet. Harmadszorra. Életem egyik, ha nem a legnagyobb moziélménye volt. Nagyobb, mint másodszori nézésre, és jóval nagyobb, mint elsőre. Most akkor már nem írnék másodszor erről a filmről, de a rendezőjéről annál inkább. Ugyebár a címben szereplő ember (?) rendezte, ugyanaz, aki a Sötét lovagot, és a Tökéletes trükköt (mindkettő egy remekmű). A csávónak két filmje van az imdb top 10-ében, az előbb említett Eredet a 4., a Sötét lovag pedig a 10. Akkor próbáljuk meg vizuálisan is magunk elé helyezni:

A fenti fénykép az Eredet forgatásán készült, tudjuk melyik résznél [Ariadné leoson Cob álomvilágába, és kilesik, hogy mit is csinál Ő éjjelenként]. Nem tudom, hogy ez ilyen promóciós kép-e, de most higyjük el Neki, hogy tényleg így folyik egy átlag jelenet leforgatása. Ha megnézzük Nolant, a kezében van egy összecsavart A/5-ös papírfecni, egyébként a rendezés fejből megy, előre elgondolt terv alapján. A kép további érdekessége, hogy tartalmaz két nagyszerű színészt is, a nyálas-filmes-korszakából kigyógyult DiCapriot, és a filmes szakmában tudtommal még viszonylag új Ellen Page-et (aki ebben a filmben szerintem elég jól bemutatta a tehetségét). Egyébként az Eredet szerintem egy olyan 100/100-as munka, hogy csak na, erről az emberről meg tegnap óta nem tudok leszakadni, mert szerintem amit csinál, azt egyszerűen fantasztikusan csinálja. Rövid időben olyan dolgokat tud érzékeltetni, apró momentumokkal (amiket egyébként csak többszöri megnézés után látunk át pontosan), hogy a moziteremben háromszor lementem hídba a film közben. És ahogy a feszültséget fokozza, utána meg az a katarzis, áhh... először volt egy félórás gyomorgörcsöm, aztán meg percekig borsódzott a hátam Kedvenc rendezőm Sok filmet szeretnék még tőle megnézni, sokat, sokat. A Batmen 3. például 2012-ben jön.

Oldalak