Kicsit szégyellem magam, hogy idáig is eljutottam: már itthonról sincs meg a napi egy poszt... ugyanakkor az is igaz, hogy az utóbbi napok elég gyorsan elrepülnek felettem, túl sok inger nem ér, arról a kicsiről meg nem tudnék érdemben írni. Persze most illene arról írnom, hogy nagyhét van, és Jézus értünk halt meg, de valahogy erről még nem tudnék a saját szavaimmal írni... talán majd jövőre. Addig is egy kopipésztelt poszt tegnapról, tumblr-ről [de saját cikk].

Manapság van egy csomó balhé az adatvédelem körül. Persze ezt nem kell magyarázni. A nagy cégek, akiknek ugyanakkor ingyenesek a szolgáltatásai (google, facebook, és minden hasonló), miből fognak profitot szerezni? Hát persze, hogy a reklámokból. De mikor jó egy reklám? Természetesen akkor, ha a reklámozott valamivel olyan embereket talál meg, akiket érdekel is az adott dolog. Szóval ha nekem az interneten a kozmetikai szereket reklámozzák, akkor az veszett ügy lesz, mert úgyse fogok kozmetikai szert venni soha (legalábbis magamnak). Szóval, mi a teendő? Információkat kell gyűjteni a kedves júzerről.

Adatgyűjtésnek persze van kismillió módja, van kedvesebb, meg szemetebb is. Mondok pár példát, amiknek tipikusan nem örültem.

Van ugyebár a facebook chat. És én elhiszem, hogy praktikus, ha az onlájn ismerősök közül "random" (haha, persze) megjelenített 20 fő (tudjátok, kezdőlapon ott bal-lent) nem olyan ismerős, akikkel egyébként soha sem beszélek, és az olyanokat, akikkel meg annál inkább, könnyen el tudom érni onnan. De amikor a facebook pontosan megmondja, hogy kik a legjobb barátaim, akkor kicsit megy fel a paranoiám. És ráadásul ezt nem úgy nézi, hogy mennyit beszéltél vele korábban, mert volt olyan, amikor egy kedves ismerősömet újonnan adtam hozzá a fb-ismerősök közé, akkor kb. fél órás aktivitás után besorolta a legjobb barátok közé... honnan veszi ezeket, könyörgöm?!

A facebook-os reklámokról már nem is beszélek, vagy amikor a Gmail a leveleidből szedi ki, hogy mi érdekel téged, és az alapján tolja a reklámokat... ez se túl kellemes.

A legújabb pofon, amit aztán végképp nem vártam volna, és ami végül írásra sarkallt, az a Google keresési ajánlat-listája (Suggestions). Nem hinnénk, hogy a Google ezeknek a tippeknek az összeállításánál a korábbi kereséseken kívül bármi mást is felhasznál, pedig de! Gondolom a Google fiókunk (illetve nem merek bele gondolni abba, hogy esetleg azon kívül is) alapján, mindenesetre figyelembe vesz pár dolgot az éppen kereső egyénről is. A legszembetűnőbb ilyen dolog a nemünk. Keressetek rá arra, hogy hogyan. Már beíráskor is jönni fognak a találatok. Én ugyebár fiú vagyok (köszönöm, köszönöm), nekem a következőket adja:

1. hogyan csókolózzunk
2. hogyan készült
3. hogyan kell crackelni
4. hogyan kell csajozni

Persze itt sok vicces dolog van, és gondolnánk, hogy a smárolás a lányokat is érdekelheti, meg még a lista második része is ok, de pl. csajozni már inkább a fiúk szoktak, a lányok kevésbé (habár manapság.). És akkor ugyanerre a szóra mit kapott egy [lány] ismerősöm:

1. hogyan legyek jó csaj
2. hogyan kell csókolózni
3. hogyan tanuljunk
4. hogyan készült
5. hogyan legyek beteg

A lányokat érthető módon jobban érdekli, hogy hogyan kell jó csajnak lenni (engem például nem különösebben izgat a téma érthető okokból), és a google szerint az is fontos szempont nekik, hogy hogyan kell tanulni. Egészségükre

Szóval az internet minden kis zugán komoly infókat mentenek el rólunk, az az igazság. Meg manapság már a telefonunk is, ugyebár.

Egyébként ezt a dolgot supergyori mutatta.

Még úgy év eleje felé volt az műsor asszem, hogy a T-Mobile ügyfélszolgálatán milyen nehéz kiküzködni valamit (de végül én nyertem). Persze a legtöbb helyen nincs is ez másképpen, találkoztam már én is sok mindennel, pedig még nincs saját házam, autóm, nem adózok, nem dolgozok, stb. Most viszont volt egy nagyon jó élményem is, a UPC nevezetű szolgáltatóval kapcsolatban, akik komolyan lenyűgöztek az ügyfélbarát hozzáállásukkal.

A dolog ott kezdődött, hogy volt valaha nekünk egy FiberNET nevezetű kábelszolgáltatónk, ahol a televíziót, meg az internetet vettük, hogy a Dávidka írhassa a blogját (nem, nyilván nem ezért). Velük azért voltak bajok, például hogy az újonnan belépőknek bunkó módon sokkal olcsóbban tolták a szolgáltatást, mint nekünk, akik már évek óta hűséges vevőik voltunk (nem volt más, szóval váltani nem is lehetett volna), aztán néha elment az internet, ritkábban a tévé is, csak úgy, és zéró tájékoztatás, hogy akkor most vissza jön-e, vagy nem, vagy ezmiez. Aztán április 1-jén (és ez nem vicc) átvette a UPC a FiberNET-től a stafétabotot, megvette az egész hóbelebancot, és a régi árakért annyit adott, amennyit az az ár náluk ért - sokkal többet, nyilván (az internet pl. 4 Mb/s-ről 30-ra ugrott fel). Ez így szép is volt meg jó is, csak a Dávidka a szuperkompozit-zéró sávszelet igénylő blogjához nem kell a 30 Mb/s, és akkor volt egy ötletünk, hogy csökkentsünk költségeket, mert végülis az mindig jól jön, legalábbis múltkor ezt mondták a tévében. Szóval elkezdtünk kutakodni az interneten, meg telefonálgattunk is, hogy mit hogyan érné meg nekünk.

Volt olyan, hogy fél órán keresztül beszéltünk az ügyfélszolgálatos hölggyel, aki végig úgy adta a kontentot, mintha a Váci utca egyik teraszán ülnénk és kávét szürcsölve arról dumálgatnánk, hogy eljött a kánaán és most milyen olcsón lehet nethez jutni - ha valamit nem tudtunk, elmagyarázta, bemutatta az igényeinkhez leginkább illő ajánlatokat, összegezte az árakat, szolgáltatásokat akár ötszázadszorra is, de komolyan úgy, mintha ez neki nem a munkája lenne, hanem egyenesen szórakozás. Persze gondoltuk, hogy milyen jófej a néni, csak aztán még telefonáltunk sokszor, mindig más vette fel, de mindig ugyanolyan jófej volt.

Igazából a non plus ultra az az volt, amikor olvastuk az interneten, hogy mi nem rendelhetünk csomagban tévét - netet - telefont, mert már alapból van két szolgáltatásunk, és ráadásul nem mindent felfelé akarunk módosítani, szóval nekünk a csomag nem jár, de az ügyfélszolgálatos csaj megbeszélte a felettesével, hogy kaphassuk már csomagba, és kaphattuk is, aztán még akkor meg is kötöttük a szerződést, telefonon. Vagy amikor a telefonos kolléga elmagyarázta, hogy hogyan tudjuk kijátszani az onlájn-rendelés kedvezményt, hogy telefonon rendelhessünk, de mégis olyan olcsón, mintha interneten tolnánk. És most nem arról van szó, hogy a dolgozók felesküdtek a cég ellen, hogy minél kevesebb pénzt tejelnek neki, vagy a Zorbánviktor ellen, hogy kevesebb nemzeti terméket állítanak elő, mert pfujújalkotmány, mert hogy a beszélgetést rögzítették is.

Szóval eléggé úgy tűnik, hogy van egy cég, aki keményen megdolgoztatja a munkatársait, hogy az ügyfeleknek minél kevesebbet kelljen fizetni, még a cég saját szabályait is átvágva picit, de olyan munkaereje van, akik ezt szívesen csinálják, vagy jól játsszák el legalábbis, és jól is csinálják. Egyedülálló élmény szerintem, én nem hittem volna, hogy van ilyen. UPC-t ajánlom mindenkinek!

Úgy kábé egy hónapja egy ismerősöm feltett egy kérdést a facebookon, amit ő a "világ egyik legnagyobb kérdésének" nevezett, vagy valahogy így. Tudniillik, hogy miért fotózza magát a komplett leánytársadalom, meg most már a fiúk egy része is a tükörben, hogyha a technika mai fejlettsége, és a minden telefonban - fényképezőgépben megtalálható önkioldófunkció lehetővé tenné azt is, hogy a képünkön csak mi látszódjunk, a telefonunk, illetve az azt övező fél méteres átmérőjű fénykör nélkül. Fogós kérdés. Elsőre persze rögtön a szimpla, régi-jó lustaságra gondolnánk, erre gondoltam én is, egészen addig, amíg egy Váradi András nevű osztálytársam meg nem osztotta velem az egyik érdekes elméletét.

Az elmélet nem a tükörben való fotózkodásról szólt, hanem arról, hogy miért hallunk unos-untalan mindenfelől "rólam nem lehet normális fényképet csinálni"-típusú sopánkodásokat, olyan emberektől is, akikről ez egyébként nem igaz. Gondoljunk csak bele, hogy hol látja magát a legtöbbször az ember? Jó, ezt mindenki tudja: a tükörben. Csak hogy a tükörben igazából nem magunkat látjuk, hanem a tükrözött változatunkat, ahol ugyebár felcserélődnek az oldalak (ha felemeljük a jobb kezünket, akkor a tükörben úgy látszik, mintha a bal kezünket emelnénk, és így tovább). Ez nem is lenne akkora gáz, túlélnénk, csak hogy mi, emberek, nem vagyunk szimmetrikusak; az egyik lábunk hosszabb, mint a másik, és a kezünk is, a fülünk is, a szemünk is, és így tovább. Ezért aztán a tükrözött képünk nem ugyanúgy fest, mint az a kép, ahogy valójában kinézünk - ahogy mások látnak minket, vagy ahogy egy fényképen kinézünk. Nem nagy a különbség, éppen csak annyi, hogy tudat alatt megérezzük, és hogy a sok tükör előtt eltöltött idő után "furcsának" tűnjön egy rólunk készült fénykép, vagy hogy ne adj Isten csúnyának lássuk magunkat a képeinken.

Persze senki sem akar olyan képeket feltenni magáról az internetre, amelyeken "csúnyának" látszik, viszont, ha a tükrözött képét teszi fel, akkor ugyanazt a képet kapja, amit esténként a tükör előtt, amit már jól ismer. Hát ezért fotózkodik szerintem a fél világ a tükörben, mert egyszerűen azt érzik, hogy azokon a képeken szebbek. Persze bekavar még sok praktikai szempont is, hogy így egyszerűbb, és hasonlók. Meg úgy igazából a poén az az egészben, hogy ahogy más furcsának találja a fotókon található önmagát, úgy mindenki más a tükörben található képet fogja furcsállani, mert hiszen nekik az a szokatlan. Persze egy emberi arcot csak a tulajdonosa ismer annyira, hogy ez feltűnjön (vagy esetleg, férj/feleség, élettárs, barát/barátnő, és hasonlók), szóval gond egy szál se. És így legalább azt is megtudhatjuk, hogy milyen az említett fotóalany fürdőszobája, sőt, egyes képeken még azt is, hogy milyen kozmetikumokat használ a család. Kiráály

Még a téli szünetben voltunk ugyebár a Művészetek Palotájában, ami hihetetlenül tetszett nekem, és el is határoztam, hogy az első ösztöndíjamból majd az egyetemen mondjuk egy színházbérlettel ajándékozom meg magam (meg persze ezt úgy kéne, hogy még valakit rajtam kívül, aki lány, de nem az anyukám...), plusz jeleztem a szülőknek, hogy járhatnánk mink gyakrabban is színházba, de jó is lenne az. Még Pannonhalmán voltam, és már be is jelentettem az igényemet, hogy ezt a kemény félévvégi hajtást kipihenendő, elmehetnénk valami jó kis színi előadásra, és szerencsére a kérés nem süket fülekre talált, szóval ma megint beiktattunk egy családi színházazást, és megnéztük a Berzsián és Dideki c. Lázár Ervin-átdolgozást.

Persze ahogy a cím is mutatja, most nem is elsősorban a darabról szeretnék beszélni, de azért egy-két viccet erről is meg kéne említeni. Például, hogy a színpadon viszont láttam Stohl Andrást, aki ugyebár mostanság elsősorban drogos ügyletei miatt híresült el, ráadásul a szövegei révén néhol nagyon is adta volna magát néhány ízléses bekiabálás, dehát nem vagyunk bunkók, szóval nem. Ez a Berzsián és Dideki ugyebár egy mese, az aranyosabbik fajtából, szóval sejtem, hogy azért a sztori kicsit többet jelentett az öcsémnek, mint nekem, de én még abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem a színházbajárás öröme is elég, felvenni a zakót a farmerhez (ahogy jóféle pesti neoliberális bunkókhoz illik), és mindezt megbolondítani egy Tiszával; és elmenni, meg beülni, és aztán felhúzódik a függöny, és én mindezektől már önmagában tökre elájulok, talán kicsit azért is, mert van olyan barátom, aki próbálta a függöny másik oldalán is, vagy csak mert én ilyen vagyok alkatilag, nem tudom.

Magáról a Nemzeti Színházról már a fent linkelt művészetes-palotás cikkben is írtam, ez a Fidesz-kormány kulturális produktuma, és ennek megfelelően szépen benne van a konzervativitás a modernség mellett, és szerintem a kialakítása egy hatalmas ötlet, ezutóbbi már nem azért, mert Fidesz, hanem mert jó volt a tervezője, meg hasonlók... értitek.

Szóval az a koncepció, hogy az épület egy hajó, ami átevickél a feledés vizein (legalábbis a feszített víztükörbe dőlt klasszicista homlokzatról, ami egyértelműen a régi Nemzeti Színházat jelképezi, nekem ez jött le). Ezt úgy érték el, hogy egyrészt van tényleg egy hajó formája a dolognak, amire a parlament felé eső oldalán még rá is játszanak, egy feszített víztükrű "medencével", és egy hajóorr-szerű kis fatákolmánnyal. Erről most lustaság miatt nem találtam képet egyébként. Gondolom Pestiek szemében nem most találtam fel épp a spanyolviaszt, mert tényleg jól meg van csinálva, és könnyen lejön ez a mondanivalója a dolognak. Meg úgy e mellett kívülről-belülről tényleg nagyon gyönyörű egy épület, szintén szép kivilágítással esténként. Erről most szintén nem mutatok képet, mert lusta dög vagyok, viszont mutatok egy rossz minőségű, de még meg is fotosoppolt képecskét erről a pesti neoliberális bunkó-életfelfogásról, ami egyébként szerintem nagyon nem jellemző rám, de mások szerint igen, mert hát a farmer a zakóhoz milyen már. Meg látszik rajta kicsit az épület belülről, végezetül pedig szerintem néha jó, ha cipőben is láttok, mert hogy ugyebár a fenti képen ez nem lehetséges. Mindenesetre a hosszúra sikeredett felkonf után ezzel a képpel búcsúznék:

Gondolom sokan tudjátok, hogy ez a blog idén áprilisban lesz két éves, azt viszont már nagyon kevesen, hogy volt nekem már ez előtt is weboldalam, ami még nem blog volt és nem php, hanem egy elég szegényes tudással összeheggesztett html lap, amibe ráadásul annyi minden csicsát tettem bele, amennyit nem szégyelltem. De hát kicsi voltam még, teljesen normális ez így. Viszont nagyon sajnálom, hogy ezek a weboldalak, mert volt belőlük több is (azt hiszem ez a blog úgymond az 5. verziójú weblapom), elvesztek, vagy legalábbis nagyon jól elbújtak valahol. Mert hát szívesen visszanézném őket. Viszont az internet mélyéről sikerült előkaparnom a régi weblap fórumát, amit Ti is megtekinthettek ezen a címen.

Egyébként pont ilyen okokból izgi lenne például egy emesen-naplózás is, hogy aztán később visszanézhessem, hogy mennyi hülyeséget írtam másoknak. Nem tud valaki ubuntura olyan MSN klienst, ami tud ilyet?

Meg egyébként erre jó a blog is, mert a lassan két éves posztokon is lehet azért nevetni rendesen.

Nem tudom, ki tudja, ki nem, de ugyebár van ez a Dharma Initative, ami egy képzeletbeli vállalat (bár nem a szokványos értelemben) a Lost c. nemenyhénbrutálkirály sorozatban. Íme a logója:

Gyakorlatilag ez a cég, vagy nevezzük bárminek váltja ki a sorozatot nézőből az egyik legnagyobb "mi ez a hely??!" - érzést, aki látta más a sorozatot, az biztos, hogy tudja, hogy miről beszélek, aki meg nem, annak érdemes megnéznie, mert - bár sokaktól hallottam már negatív kritikát is -, mindenképpen ez a legjobb sorozat, amit valaha is láttam, sőt, az is biztos, hogy sokáig nem fogok ennél jobbat látni. De most nem is ez a lényeg, hanem hogy van ennek a cégnek furcsa szimbolika-rendszere is, amibe most azért nem mennék bele, mert nagyon szpojleres lenne. Elég annyit a dologról, hogy J.J.Abrams és az alkotók ezen a téren is megalkották azt, amit ebben a témában alkotni lehet. Persze sejtettem, hogy ez a szimbolika sem a semmiből jött, mégis nagyon meglepődtem, amikor a föciatlasz végén nézegettem a világ országainak zászlajait, és nem is tudom már melyik Koreánál megtaláltam ezt:

Ha jól megnézzük nem is olyan nehéz felismerni a hasonlóságot a középső kört körülvevő fekete motívumok, és a Dharma-logóból ismert, a hatszög kvázi oldalait alkotó motívumok között. Szóval ez olyan vicces volt. (Meg még azt hozzá kell tenni, hogy hihetetlenül hiányzik a Lost, még a mai napig is, és ha látok egy filmet, amiben játszik valamelyik szereplő (pl. A 22-es szám c.), akkor kb. felmegy a pulzusom, szóval én fokozottan is odafigyelek az ilyenkre; meg ki kellett próbálni, hogy tudok-e írni a semmiről is egy hárombekezdéses posztot, remélem nem vagytok most mérgesek rám )

Emlékeztek még arra a posztra, hogy "A hideg fogalma"? Abban van az a rész, hogy "-5°C: A francia autók felmondják a szolgálatot." És tényleg.

Ma volt az a történés, hogy elhatároztuk, hogy a tegnapi hóesés örömére elmegyünk szánkózni a közeli erdőbe (Budapest rulez). Mivel mi ilyen elkényelmesedett pesti (nem, mert budai) neoliberális bunkók vagyunk (nekünk kommunistáknak is megvan a magunk gyónása ), gondoltuk, hogy akkor menjünk autóval. Le is parkoltunk egy közeli mellékutcában, és mentünk a terepre hülyülni. Már induláskor is nehezen indult a motor, de amikor indultunk volna hazafelé, semmiképpen sem sikerült életet lehelni a masinába, ami mindenféle eszközöket (kijelző, lámpa a műszerfalon, pittyogás-vijjogás, led kigyullad a megállásjelzőn) felhasználva a tudtunkra adta, hogy azért nem sikerül, mert nem is lehet. Szerencsére ez az autó (ami egy citroen xsara) céges autó, szóval ment egy telefon apukám munkahelyére, negyed óra múlva feltűnt egy autómentő (Budapest rulez), kiszállt egy szimpatikus csávó Kárpátiás pulóverben és acélbetkós bakancsban, és szakavatott mozdulatokkal felcsörlőzte az élettelen autót a sárgaangyal hátuljára, és már indult is a szervízbe.

Utána még volt olyan izgalom, hogy hazajutni egy viszonylag ismeretlen környezetből, de ez nekem nem jelenthet bajt (Budapest rulez), ugyebár. Szóval ez így vicces, de ha kint kellett volna fagyoskodni 1-2 órát, úgy már kevésbé, szóval kialakult bennem, hogy a német autókat kell preferálni a franciák ellenében. Viszont így legalább körbejárhattam hőn szeretett szülőföldemet, a XXII. kerületet (Budapest rulez), gyermekkorom szép környékeit, tök jó volt. Apukám pedig még csereautót is kapott, hogy holnap mehessen dolgozni (Olyan jó, hogy a cégek így foglalkoznak a dolgozóikkal (-: ).

És a poszt elején hazudtam, mert nem vagyok elkényelmesedett pesti bunkó, meg kommunista sem (mert fasiszta ). Budapest rulez.

Van nálunk itten Pannonhalmán egy olyan esemény, amihez hasonlót szerintem nem sok iskolában rendeznek meg. December hatodikának estéjén a diákság összegyűl a tornateremben, majd megtekintik a végzős évfolyam programját, akik amolyan görbe tükröt állítanak a tanáraink elé. Szóval arról van szó, hogy kitalálnak valamilyen történetet, ha úgy tetszik, színdarabot, ami a lehető legviccesebb szituációkban mutatja be a tanárainkat. Aztán széjjel oltogatják a tanítóbagázst, minden vicces, szánalmas, stb. tulajdonságukat százszorosára nagyítva. Mert hogy itt nálunk minden, vagy majdnem minden tanár egy egyéniség, és meg lehet ezt csinálni velük. Előtte egyenként vonulnak be, és a szeretet jegyében megtapsoljuk őket, bár vannak olyan szerencsétlenek, akik ilyenkor is fújolást kapnak :S De hát ilyen az élet.

"Valamit muszáj tudnod rólam" - hangzik el DiCaprio szájából többször is az Eredetben. Mondjuk én sosem értettem, hogy miért sorolja a muszáj kategóriába a legféltettebb titkait, de akkor már én is mondok ilyen "érdemes-tudni-rólam"-dolgot. Ez pedig a lelkesedés. Mert hogy én nagyon-nagyon könnyen fel tudok lelkesülni olyan dolgokon is, amiket tulajdonképpen alig ismerek. Ezek a "dolgok" lehetnek bármik - emberek, zenék, filmek, vagy bármi más, tényleg, akármi. Egy-egy ilyen fellelkesülésnél képes vagyok egész nap az aktuális-kedvencen gondolkodni, arról beszélni... még itt, a blogon is külön erőfeszítésekbe tellik, hogy ne minden második poszt ezekről szóljon.

De most amiért ez igazából eszembe jutott, az az, hogy néha már én is furcsálom magamat egy-egy rajongási hullám tetején. Mármint nem tudom, hogy ezek így meddig egészségesek, és mi után számítanak már mániának, vagy őrültségnek. Úgy, ahogy azt sem tudom, hogy a természetem ilyen alapból, vagy most valami lélektani oka van, hogy így megbolondultam (régebben nem emlékszem, hogy ilyen lettem volna), és nagyon érdekel, hogy vajon ilyen leszek-e később is, vagy majd egy idő után "kinövöm"?

Ha már a Google telefont csinál, akkor miért ne csinálhatna a Mozilla és a Facebook is, nem? Nem csak beszélek össze-vissza egyébként, mert tényleg van terv telefonra mindkettő cégnél, aztán hogy lesz-e a tervekből valami, azt meglátjuk. Mindenesetre nem semmi lenne, ha ezt ténylegesen megcsinálnák:

Egyébként már én is gondolkoztam erről, hogy mekkora király lenne, ha a telefon lézerrel billentyűzetet tudna rajzolni az asztalra, és érzékelni is tudná, hogy melyik billentyűt "nyomjuk" meg. Ez teljesen létező technika, ilyen lézeres billentyűzetet bárki kaphat nem is olyan drágán - számítógéphez. Én meg már vártam, hogy mikor építik ezt bele a telefonokba. Talán majd most (Meg ugye az "egér" se semmi)...

Oldalak