Milyen jó dolog az internet, manapság már, ha látunk egy jó filmet, azt bármikor megoszthatjuk egy kattintással az összes ismerősünkkel. Én is valahogy így kaptam a tippet az "Eredet"-ről, szóval végül is tegnap mentem el a mozgóba, hogy én is megbizonyosodjak a dologról.

Van nálunk Pannonhalmán, a kollégiumban egy amolyan "privátmozi", ahol vegyesen vetítenek "művész-", és éppen felkapott, moziban futó filmeket. Ott láttam "Az álom tudománya" c. filmet. Azért mentem el, mert érdekes volt a címe, és vártam, hogy tényleg meg fogok tudni valami tudományosat is az álmokról, persze élvezhető formában, mert nagyon érdekel a téma. A film azonban sem élvezhető, sem tudományos nem volt, ehelyett tipikusan érthetetlen, zavaros maszlag volt az egész.

Azért mondom csak el ezt, mert az Eredet szintén az álmokról szólt, de szerintem ez - még ha néhol kicsit áltudományosan is - sok mindent el tudott mondani az álmokról, és közvetetten az emberi lélekről, belső világunkról is. Persze ezenkívül elég rendes akciófilm-jellege is van a filmnek, szóval ez a film leginkább a fiúkat csábítja a moziba be egy kis gondolkodásra, de egyébként 50 IQ alatt is nézhető a film, mert van benne lövöldőzés, meg robbantgatás is bőven (Hasonlóképpen, mint a Sötét lovagban - ugyanaz a rendező, ugyebár).

Még ami tetszett, az a zenéje volt, persze nem mondom, hogy különösebben távol állt volna a "tucat"-jelzőtől, de azért feldobta a filmet rendesen. Összességében mindenkinek ajánlani tudom, "hülyeakciófilmek" hozzáállású lányok valami lágyabbat nézzenek.

Egyébként holnap Shrek-et fogok nézni, és akkor már nem szólhatnak be a szoftverrendőrök, mert két nap alatt háromezret ott hagyok a mozinak (popcornostól )

Már amikor az első posztot írtam a Lostról, akkor is eltökélt szándékom volt, hogy írni fogok egy másodikat is. Az is igaz, hogy ez nem felhasználóbarát szempontokból történt, de meg kell értenetek, mert ez a blog valamilyen szinten az én naplóm is, és kíváncsi voltam, hogy mennyit változik a véleményem a harmadik évad utolsó része utáni poszthoz képest a sorozat utolsó epizódja utáni bejegyzésben. Végülis ez érdekes lehet nektek is.



Irodalomból tanultuk a kommunikáció modelljét, aminek az egyik legfontosabb eleme a csatorna. Ez egyrészt áll a kommunikációt átvivő közegből, másrészt egy bizonyos "közös valóságból", ami valamilyen képpen meghatározza az egész kommunikációt.

A Lost első két-három évadában csőstül jöttek a kérdések. Az alaphelyzet megismerése után hamar olyan különös, megérthetetlen jelenségekkel találkoztunk, amik nagyon is megindokolták a kérdést: mi ez a hely? A következő évadokban ugyan már válaszokat is kaptunk, azonban azok csak újabb kérdéseket vetettek fel. Végül az utolsó évadban kaptunk minden kérdésre választ, azonban, ahogy azt én már korábban is sejtettem, ezek az utolsó részig csak "lógtak a levegőben", nem állt össze a kép velük, mivel nem válaszolták meg a legfontosabb kérdést: mi ez a hely?

Ez a kérdés ugyanis igazán megismertette a "közös valóságot" is, azt a vonatkozás-rendszert, amitől minden értelmet nyerhetett.

Szándékosan mondtam, hogy "nyerhetett". Tudni illik a rendezők nem tálcán kínálták a választ minden kérdésre, szájbarágósan, ahogyan én azt korábban gondoltam, vagy szerettem volna. Ebben a cikkben például el lehet olvasni a szerzőnek szánt legjobb gyűlölködő tweeteket. A tweetek írói szerint a befejezés rossz, nem méltó a Lost-hoz, és hogy semmire sem ad választ. Ez persze nem igaz, bár ma, miután befejeztem az utolsó epizódot is, nekem is hasonló volt a véleményem, de miután elolvastam a rendező egyik nyilatkozatát: "A sorozatban minden kérdésre ott a válasz, csak meg kell találni [- vagy valami ilyesmi]", és a fórumokon is elbogarásztam kicsit, rájöttem, a befejezés éppen olyan, amilyennek lennie kell: kellőképpen elgondolkodtat, és ha elgondolkodsz rajta, akkor megleled a válaszokat is.



Szeretném kiemelni a színészi produkciókat is. Én nem nagyon néztem korábban sorozatokat, de filmekből kifejezetten sokat nézek mostanában. Márpedig ezekkel a színészekkel eddig még sohasem találkoztam. Ennek ellenére bőven hozták azt a szintet, amit a "felkapottabb színészek" is. Nem hiába kapott Michael Emerson (Benjamin Linus), Terry O'Quinn (John Locke), és Matthew Fox (Jack Shepard) is Emmy-díjat. Nem azt mondom, hogy a Lost előtt tapasztalatlan színészek voltak, de abban biztos vagyok, hogy ezután a produkció után komolyabb helyeket is fognak kapni komolyabb filmekben. Őszintén szólva még nem volt olyan, hogy észrevettem volna, hogy, ejj, ez a színész mennyire fantasztikus, de az "ezerarcú" John Locke-ot például nem kis emberi teljesítmény lehetett eljátszani, az biztos.



Ha már az Emmy-díjakál tartunk, a sorozat kapott díjat legjobb alkotásként a dráma-kategóriában, illetve több részt díjaztak szintén a zenéjéért, amit egyébként nekem is ki kell emelnem, mert egyszerűen fantasztikus.

Tehát egy rendkívüli színészekből, és rendkívüli szakemberekből álló csapat, aki egy rendkívüli rendező keze alatt egy olyan sorozatot képes alkotni, amit sokan - nem minden alap nélkül - az évtized legjobb sorozataként említenek. És bár ennek a sorozatnak a vége nem pont úgy alakul, ahogy azt az elején, vagy akár az utolsó pillanatig gondolnánk, de ha valaki megfelelően utánagondol, érlelgeti magában, akkor rájöhet, hogy ez a befejezés valahol sokkal jobb, mint bármely más lehetséges befejezés. Azzal együtt, hogy egyébként sok kérdést nyitva hagy, nem válaszol meg, és az egész történetet titokzatossá, kérdésessé teszi. Tegnap ilyenkor még nem tudtam, hogy ma mit fogok gondolni a Lost-ról, még elképzelésem sem volt, és most meg azt nem tudom, hogy holnap ilyenkor mit fogok gondolni. De most van legalább elképzelésem.



Most ugyanis azt gondolom, hogy a Lost egy hihetetlenül jó sorozat, amin sokat lehet agyalni, nem hiába. Van mondanivalója, nem is kevés. Van benne szó érzésekről, meg lélektanról, és azt gondolom, bele van téve minden, amit egy ilyen volumenű alkotásba bele lehetett tenni. Mert volt, hogy úgy hittem, sok benne az időhúzás, mint annyi más sorozatban, de sokminden nyer értelmet az utolsó évad után, ami korábban jelentéktelennek tűnt. Bravo a rendezőnek, tapsoljuk meg...

Sajnálom nagyon, hogy vége van. Goodbye, Jack!

Mint látjátok, megújult a fotóim nevű menü. Nem mondom, hogy jobb lett, mint eddig, de a váltás kényszerűségből történt, mivel a flickr-re már nem tudtam bejelentkezni, ráadásul a Picasára sokkal könnyebb feltölteni képeket, így gyakoribbak lesznek a frissítések. Mint látjátok a jelenlegi rendszer szerint ki van téve egy állandó album, a bestof, ami a nekem legjobban tetsző képeimet tartalmazza, rss-csatornával, és mellé még kitehetek bármikor néhány időszakos-albumot, most éppen a nyaralási képek vannak kint. Kattintsatok rá szeretettel

A megfelelően elmebeteg figyelemfelkeltő cím történelmi hivatkozást is tartalmaz, úgyhogy elevenítsük fel gyorsan a történelemtudásunkat (néhány hét múlva úgyis sok szolgálatot tehet majd ).

Az első világháború rendkívüli borzalmait elsősorban a hadviselés néhány új eleme, a tömegpusztító fegyverek szélesebb körben való alkalmazása. Persze azért hülyeség lenne a tömegpusztító fegyverek háborújaként aposztrofálni, de tény és való, hogy itt alkalmazták először a lángszórót, és itt ismerte meg a világ a harci gázt is. 1915-ben az Yperni csatában 5730, összesesen 170 tonnányi gázt tartalmazó tartályt robbantottak fel a németek a francia fronton. A katonákat teljesen váratlanul érte a csapás, hanyatt-homlok menekültek a helyszíről. Később gázálarccal védekeztek ellene, több-kevesebb sikerrel.

Most jön a kémia. Ez a bizonyos gáz nem más volt, mint az elemi klórgáz, mely rendkívül mérgező, belélegezve roncsolja a tüdőt, és a nyálkahártyákat (értsd: az ember kiköhögi a tüdejét). A cím azt sugalja, hogy akkor most jön a recept, hogy hogyan lehet ilyet előállítani, de annyira elmebeteg nem vagyok. Viszont elég nagy baj az, hogy ilyen gázt egyáltalán nem nehéz előállítani, sajnos. Ha összeöntötök egy flakon hipót egy flakon sósavval, akkor például nem tanácsos a továbbiakban a közelben tartózkodni. Szóval takarításkor a kettőt használni egyáltalán nem szabad.

Egyébként nagy mennyiségben a nemesfém-kloridok termikus disszociációjával lehet előállítani, szóval például az arany-klorid melegítésével. De nem éri meg.

@ Wikipédia

Ígérem, már leállok mára (ja bocs, már holnap van), de még szeretnék megkérni mindenkit, hogy aki látja ezt a posztot, az nyomjon rá 1, azaz egy kommentet (persze többet is lehet, de kevesebbet nem ). Ha valaki a következő városokból van, azt is írja le: Siófok, Szeged, Komárom, Székesfehérvár

(Kíváncsi vagyok, hogy mennyire reális a statisztika?) Előre is köszönöm.

Mint már az előző poszt is tanúskodott róla, épségben hazaértem Erdélyből, és miután a blogolvasó közösség néhány jeles tagja távollétemben is dicséretben részesített, posztolási kedvem a maximumon van . Most éppen az aktuálisan kedvenc-gyanús zenekarról szeretnék beszélni, a Coldplay-ről.

Történt ugyanis, hogy midőn a hosszú, unalmas és kimerítő vonatút során, Erdélyből hazafelé az időt elalvással próbáltam mulattatni vala, a vonat zörgése, és a környezők rikácsolása megakadályozott vala ebben. És láttam, hogy ez rossz
(Innentől rendesen Gondoltam, mit nekem mindez, benyomtam a fülhallgatót a fülembe, és elindítottam egy nyugisabb komolyzenét Nirvana-számot. Már éppen elaludtam volna, amikor átváltott egy sokkal kevésbé nyugisabb Nirvana-számra (géppisztoly-szerű dobolás, torokhangon üvöltéssel nyakonöntve). Akkor rájöttem, hogy ez így nem megy. Eszembe jutott, hogy van Coldplay is a telefonomon (négy album, höhö ), úgyhogy betoltam azt. Eddig még sosem hallgattam, szóval most leesett az állam. Szóval így sem aludtam, de legalább megismertem egy király együttest.

Pontosan emlékszem egyébként, hogy hogyan ismertem meg az együttest (előtte). Anno a Viasat History nev csatorna theme-zenéje volt a Coldplay Clocks c. száma, és nekem már akkor nagyon tetszett, de sem előadóját, sem címét nem tudtam (de rossz az ilyen, ugye). Viszont úgy másfél éve Pannonhalmára visszafele egy iskolatársam lejátszotta (hangosan) a telefonján ezt a számot. Rövid konzultáció után átküldte nekem a számot, úgyhogy megtudtam az együttes nevét. Később még meghallgattam néhány számát, és azok is tetszettek, szóval tettem némi adatmennyiséget a telefonomra, de később elfelejtődött a dolog, akkor úgy gondoltam, a Nirvana mellett labdába sem rúghat. Pedig de.

Végezetül itt a kedvenc számom:



Tipikusan hosszú, nyugisabb számok, tág hangzásvilággal, de azért rockos beütéssel. Szerintem szép.

Hosszas, unalmas és képekkel tűzdelt úti beszámoló a 2010. évi családi, és egyben a legfontosabb nyaralásról, amely katasztrofálisan kezdődött, de nagyon jól ért véget.

Egy hely

2009-es testvériskola-béli látogatásom után most családommal térek vissza Erdélybe. A hely sokaknak sokat jelent, és bár én nem érzem magamban a határozott, őrületet súroló rajongást, a táj szépsége, és a légkör engem is megérintett, és meg fog ez alkalommal is, azt gondolom. Erdély egyes helyein megállt az idő, még ma is kézzel foghatóan megtapasztalható az inkább Isten-, mint pénzközpontú világszemlélet, ami az ott élő - országuktól elszakított - emberek egy részében él. A környezet szépségeit pedig mindenkinek látnia kell, lehetőleg minden évszakban, többször is. Én, és a családom is hosszú listával készülünk, sok mindent szeretnénk megnézni, reméljük, minél többet sikerül is majd. Ez idő alatt természetesen nem blogolással fogom mulattatni az időmet, így hát jelenlétemet újabb egy hétig hanyagolnotok kell. Nem ápolok hiú reményeket, biztos vagyok benne, hogy semmilyen megpróbáltatással nem fog járni

Jövő hét utáni kedd-szerda körül újabb képes-szöveges bemutató várható, addig is kívánjatok jó időt, és nyaralást, én pedig hasonló jókat kívánok Nektek is! Isten veletek, sziasztok!

Örök élet. Ingyen sör. Adócsökkentés!

Több évnyi társadalmi vita és nyílt egyeztetés után, a civil szervezetek, az államapparátus magas rangú tisztviselői, nemzetközi hírű professzorok, és 6700 szakértő bevonásával elkészült a Kétfarkú Kutya Párt Legyen minden jobb! nevű választási programja. Programunkkal egy tökéletes állam és egy tökéletes világ alapkövét szeretnénk lerakni.

Még fél éve volt műsor, hogy a Google belép a telefonok piacára. Emlékszem, kiadta a telefonját, de nem volt az a kifejezett kasszasiker, ami főleg annak volt köszönhető, hogy a Google-nek semmilyen értékesítő hálózata nem volt gyakorlatilag, az egyes felmerülő problémákat nekik kellett volna kezelnie, de Support-juk egyáltalán nem volt. Ugyanakkor nem volt ez arányaiban rossz telefon, és egy mai indexescikk szerint az oprendszer-frissítés után még most is veri az iPhone 4-et.

De mivel a kasszasiker nem jött meg, az egyetlen eredmény az lett, hogy a többi telefongyártó, akik eddig a Google operációs rendszerére fejlesztettek, bedurcáztak. Volt, aki elkezdett saját oprendszert fejleszteni, persze ez nekik sem érte meg, de hát valamivel le kellett állítani a helyükre törekedő Google-t, aki végül meg is értette a célzást, és beszüntette a forgalmazást.

Csak kicsit rossz, hogy ezt úgy állítják be, hogy a Nexus One hatalmas baki volt, mert nem az volt, sőt, még most is az Android operációs rendszer emblematikus rendszere (nézzük meg egy-egy termék mobilra optimalizált változatának reklámját: Az iPhone 3Gs mellett egy Nexus One is mindig feltűnik...). Meg hát én eléggé beleéltem magam, hogy néhány év múlva már Google-telefonnal telefonálhatok, vagy akár Google laptoppal, Google Chrome-on böngészhetem a Google Maps-et, vagy a Gmail-t. Persze egyértelmű, hogy a szoftveres piac fontosabb a Google-nek, és ezért fel kellett adni ezeket az "álmokat"... csak ha meglátom, hogy Google Nexus One, még mindig kicsit sajnálom, hogy az egésznek úgy lett vége, mint a botnak... nem méltó ez ehhez a telefonhoz.