Néhány napja érkeztem meg Rómából, következzék itt egy színes-szagos, szubjektív útibeszámoló:

Az alapok

Bár már eddig is leírtam sokszor, de azért megteszem még egyszer: ez az út alapjába véve nem egy kéjutazás volt, hanem egy nemzetközi latinverseny döntőjére érkeztünk Itáliába, persze a versenyt a lehető leghamarabb letudtuk, és utána már tényleg csak a szórakozásról szólt a dolog, amihez persze Rómánál jobb helyet nem is választhattunk volna. A verseny idejében, illetve az előtte-utána lévő napon viszont még egy Arpino nevezetű kis Latio-tartomány-béli városkában voltunk, illetve ennek környékén, de ezek is gyönyörű helyek voltak, szép hegyekkel, szép városkákkal, és minden hasonlóval. Nagyon élveztem, sőt, szinte még jobban tetszett, mint maga Róma.

A verseny

Tehát az első nap az utazásról szólt, erről most még nem is mondok semmit, a második viszont már a verseny napja volt. Reggel hétkor kellett kelnünk (kb. 6-7 órányi alvás után), aztán buszokkal elvittek minket a verseny helyszínére, ahol öt órán keresztüli rapid halál következett: egy egyoldalas Cicero-részletet átfordítani magyarra, majd írni róla egy kommentárt. Természetesen nehéz rész volt, két óra után már halott voltam, de aztán hoztam a szintet, és végül mindennel kész lettem a megadott időben. Eredményt persze - és nem nagy poént lövök le - nem értem el ezzel, de egyáltalán nem szégyenkezem, mert megpróbáltam, küzdöttem, ment is, ráadásul a hangsúly már az indulás előtt sem a versenyen volt. Nem azért mentem ki, hogy elérjek valamit, hanem csak azért, hogy jól érezzem magam. És ez sikerült is.

A program

Gyorsan ledarálom az egész programot is: a verseny után egy pihenő-nap következett, buszokkal megnéztük az előbbi képen látható szintén gyönyörű kis városkát, illetve a világ legnagyobb és legrégibb bencés monostorát, Montecassinot, amit még maga Szent Benedek alapított. A bencések értenek az ingatlanokhoz ott is, eszméletlen nagy és szép az épületegyüttes és a templom, és egy iszonyú magas hegyen van, igazi Google Earth Live - feeling lenézni az alatta lévő városra. A nap végén volt szabadtéri paraszt-diszkó is Arpino főterén, én skippeltem ezt a programpontot, de egyesek nagyon jól érezték magukat. Másnap volt az ünnepélyes díjkiosztó, az egyik magyar csapattagot fel is hívták a színpadra, kapott egy különdíjat, örültünk neki nagyon, mert mégiscsak megmutattuk, hogy van egy ország Ausztria és Románia között, amit úgy hívnak, hogy Magyarország, és mi is képesek vagyunk rá, hogy eredményt érjünk el (Ausztriának egyébként pl. nem ment). Ezután buszokra szálltunk, és visszautaztunk Rómába. Innen a legtöbb nemzet repülőre szállt és hazament, mi azonban még maradtunk három napra "nyaralni", várostnézni, fagyizni és hasonlók. Az élményt persze nem lehet leírni, fel lehetne sorolni, hogy mi mindent láttunk, de most én is lusta vagyok rá, hogy leírjam, meg remélem, hogy ti is, hogy elolvassátok. Szóval ugorjunk.

A szervezés

Mármint a versenyszervezése gondolok, amit az olaszok követtek el, tehát következésképpen borzalmas volt. Nagyjából minden esetben ez történik, amikor az olaszok megpróbálnak maguknak időhatárokat felállítani. Nem fog menni. Nagyjából minden programpont előtt volt egy olyan egy-másfél órás holtidő, amiben senki sem tudta, hogy most éppen mi történik / történik-e valami; hogy mikor tudunk majd elindulni, vagyis hát úgy általában semmit sem tudtunk. Kicsit megterhelő volt az elején, de aztán megszoktuk, és már csak röhögtünk, a probléma csak annyi volt, hogy az így elvesztett idők az alvásidőből lettek levonva, amik így nagyon megrövidültek, egész héten átlag 6 órát aludtunk. De voltak más érdekességek is, például a nevek körül. Oké, a magyar nevek teljes mások, mint az olasz nevek. De azért figyelhettek volna arra, hogy a Kovács-ból ne legyen Lovacs (ejtsd: lováksz), a Paksi-ból Pausy, és hasonlók. A legviccesebb mégis az volt, amikor nem maradt nekünk szoba a szálláson, és az osztálytársammal ketten megkaptuk a szemközti szálloda nászutas lakosztályát, franciaágy, közös takaró, nagyon frankó volt. Poénkodunk rajta, hogy a párnánk azért még nem közös, ez még tényleg hiányzott az idillből Angolul persze sokan tudtak, csak azok nem, akiknek kellett volna, mindig nagy derültség tárgya volt, amikor a fontos dolgokat olaszul közölték velünk, és így mi ebből semmit sem értettük, persze megpróbálták elmondani utána angolul is, de az csak még viccesebb volt. És ezzel már el is jutottunk a következő fejezethez:

Angol, angol, angol

Amire mindig rájövök, de ilyenkor, fiatalok között még jobban: meg kell tanulni angolul, méghozzá a lehető legjobban. Nemzetközi társaságban teljesen természetes módon ez lesz a társalgás nyelve, és nem a német, vagy a latin (de hát latinverseny volt, nem? - mondaná a hülyegyerek), vagy bármi más. Szerencsére már tudok annyira angolul, hogy megértem, hogy miről beszélnek körülöttem, nagyon ritkán és nagyon keveset még hozzá is tudok szólni, de persze ez messze nem az a szint, amit el szeretnék érni, én társalogni akarok, sokat és mélyen, értitek. Azért valamennyire ismerkedtem most is, leginkább olaszokkal és svájciakkal. Fantasztikus érzés részt venni egy ilyen páneurópai megmozduláson, nagyon áthat ilyenkor ez a nagy európai szellem, leesik az embernek, hogy mi mind egyforma emberek vagyunk, és hogy a határok meg a nyelvek nem is annyira választanak el minket, mint ahogy gondolnánk. Nagyon jó dolog, angolul meg meg kell tanulni, és kész.

És a társaság

Az elején sok félelmem volt, például hogy most egy héten át össze leszek zárva az ország legnagyobb latin-kockáival, vagy hogy ez a nagyon sokféle, sok helyről érkezett fiatal (de itt most csak a magyar csapatról beszélek) sosem fog tudni egy homogén közösséget alkotni. Aztán az elején meg is indult a klikkesedés, kialakultak a baráti körök, de végül, az utolsó napokra elég jól összeállt egy bandává a csapat, mert mindenki eszméletlenül jófej volt ám, nagyon örültem, hogy megismertem ezeket a srácokat, és remélem később is fogjuk tudni tartani a kapcsolatot.

Összességében nagyon nagy élmény volt, láttunk nagyon sok szép dolgot, megismertünk nagyon sok kedves embert, művelődtünk, új tapasztalatokat szereztünk, megtapasztaltuk az olasz életstílust, megéreztük Róma illatát, megnéztük a gyönyörű hegyeket és városkákat, és élveztük nagyon. Most visszanézve az egész hét brutális gyorsasággal telt el, szinte sosem figyeltem oda, hogy mi történik éppen, mindig csak azon gondolkodtam, hogy mi lesz később, mi lesz holnap. Mindössze néhány pillanat maradt meg teljesen élesen: ülök a Capitolium-dombon, és tudom, hogy most látom hosszú ideig utoljára. Bámulok kifelé a busz ablakán, és végiggondolom, hogy mi minden történt velem az elmúlt egy hétben. Egy arc a sötétben.

Rómába vissza kell menni.

Ha már múltkor volt szó a Black Keys-ről, akkor még egy rövid ideig visszatérnék a Kasabian-ra is, mert eddig még csak a megismerés pillanatában írtam a zenekarról, pedig azóta már nem csak a megismerésen, hanem a megszeretésen is elég rendesen túlvagyok.

Túl sok mindent mégsem tudnék mondani a zenekarról, szóval inkább elmesélek egy történetet. Valamelyik este (itthon) nem tudtam aludni. Egy szám ment a fejemben, a Kasabian egyik száma, kérlelhetetlenül, nem akart abbamaradni, holott azt sem tudtam, hogy melyik album melyik számáról van szó. Végül nem bírtam tovább, elővettem a telefonom, kikerestem a zenét, és hagytam, hogy az éj csöndjébe belehasítson egymás után a szám összes szólama, összes hangulata, összes kis hangja. Egy költemény volt.

Ajánlott teljes hangerővel, kizárva a külvilágot:

Méltatlanul kevesen nézték meg a YouTube-on, de mindegy

Zseniális, számos nagyon karakteres, nagyon egyedi, és nagyon jól megfogott hangulat, érzés keveredik benne egy nagy zenei orgiává, egyszerűen nem tudok leszokni erről a számról. Fantasztikus.

És ilyen az egész Kasabian együttes is.

Zenefüggőségünk következő tárgya. Az együttes még akkor került ki a radarra, amikor néhány hónapja (talán) supergyori minden lehetséges csatornán hirdette, hogy milyen jó ez az együttes, meg ajánlotta nekem is, de nekem akkoriban még a Kasabian volt a nagy szerelmem, meg a Feeder, és még sokminden más is persze, és bár a Kasabiannál jobb együttest még mindig nem ismerek (bizony, még a Muse sem!), most már ismerem annyira az összes számát, hogy elkezdtem érdeklődni valami új iránt.

Először az együttes Brothers albumát végeztem ki, aztán az El Camino c. jött. Két dolgot figyeltem meg: az együttes zenéi nagyon erősen hangulat-függők. Ez persze szinte minden zenére elmondható, de a Black Keys-számok tényleg olyanok, hogy bizonyos helyzetekben nagyon tetszenek, aztán nagyon nem, aztán meg megint nagyon igen. Ezzel szemben egy Coldplay (mármint nem a Rihannás-populista, hanem a rendes) szinte mindig hallgatható, nagyon ritkán éreztem azt, hogy "na, ezt most nem".

A másik dolog, hogy a számaik meglehetősen egyszerűek. Ez nem feltétlenül gond persze, viszont én úgy vettem észre, hogy viszonylag hamar megismerhetőek, és az unalomig hallgathatóak a Keys-számok. Lehet, hogy nincs igazam, de a Kasabiannal szemben pl. (akiknek egyes számai még fél évvel az első meghallgatás után is adnak újat) a Black Keys számait tényleg napok alatt elkezdtem unni egy picit.

Ettől függetlenül nagyon tetszik az együttes, szerintem mindenkinek meg kéne ismernie azt a nagyon jellegzetes (kicsit retro) hangulatot, ami átlengi a számaikat. Zum Beispiel:

Tessék hallgatni!

Eszméletlen sokat hallgatom mostanában ezt a számot, tetszik a kicsit depis - kicsit zauberung der weltes (saját kifejezés, nem baj, ha nem érted, szó szerinti fordítás: a világ varázsiasítása) hangulata, a szövege, és nagyon jól illik néhány nagyon szuper fotóhoz, amiket mostanság leltem fel a flickr-ön.

Aki követ tumblin, már tudja, hogy miről van szó, aki nem, az gyorsan tegye meg, de most még utoljára itt a blogon is kihangosítom a dolgot:

Azt hiszem, ki kéne szállni
Egyszer talán megpróbálni kanyargós, üres utakon
Nem félek, minden rendben lesz
Ott, ahol elvisz a szél

Génjeim a bőröndömben, atmoszférában homlokom
Autóm a galaxisba', elázott frázisok,
Amit majd elvisz a szél
Majd minden eltűnik, elvisz minket a szél

Elmúlt éveink illata ajtód előtt áll
Végtelen a végzet, nekünk ebből már nem marad,
Ha elviszi a szél, majd minden eltűnik, elvisz minket a szél

Azt súgtad, maradjak
Féltettél, de már késő pillanat
Ha nem jó semmire, akkor is legalább úton vagyok
Majd elvisz a szél
Majd minden eltűnik, elvisz engem a szél

Simogatást, kedvességet
Sebed, ami sebemhez tévedt
Körülöttünk forgó Napok, csak pillanatok a tegnapok
Majd elvisz a szél

Génjeim a bőröndömben, atmoszférában homlokom
Autóm a galaxisba', elázott frázisok,
Amit majd elvisz a szél
Majd minden eltűnik, elvisz minket a szél

Elmúlt éveink illata ajtód előtt áll
Végtelen a végzet, nekünk ebből már nem marad,
Ha elviszi a szél

Még a tenger emelkedik,
Mérleg-világra születik, elviszem árnyékom hátán
A hamvaidat majd elviszi a szél
Majd minden eltűnik, elvisz minket a szél

Mutatok még továbbá egy képet is, egy Láma nevezetű flickr-felhasználó képéről van szó:

Jó, mi?

Ennyi adatott éretségi szünet gyanánt, illetve még hátravan belőle egy nap, a holnapi. Jó sűrűnt telt / fog telni mind a három. Hétfőn tipikus gép-előtt-ülök-de-legalább-hasznosan-töltöm-az-időt-napot tartottam, feltöltöttem a ballagáson készült képeket az internetre, és megosztottam minden lehetséges helyen, írtam egy posztot ide, meg egyet a grundra (de azt csak ma élesítettem), aztán délután még intézkedtem a jogosítványszerzés göröngyös kérdéskörében is, meg volt este ŐGY-m is (tudjátok, ez ilyen cserkész-cucc), az ehhez tartozó szokásos mindenki mindenkit hazakísér-rituáléval együtt.

Ma elkezdtem előkészülgetni a holnaputáni Rómába utazásra, menedzseltem a mosást (inkább a kiteregetés-részét), majd délután felcsaptam díszbuzinak, és elmentem vásárolni egy közeli plázába (még leírni is fájdalmas!), mondjuk anyukámmal (enyhítő körülmény!) együtt, főleg rövidnadrág kellett (mediterrán, ugye), vettünk is hármat, bónuszként pedig találtam egy nagyon überkirály inget, tényleg nagyon jól áll (ing egyébként bármikor jöhet, főleg, ha kék), örültem neki nagyon. Ja meg ma is szerveztem a jogsimat, de fogom még holnap is.

Holnap bepakolok a bőröndömbe, az útiokmányokat és hasonló dolgokat már ma kinyomtattam / megszereztem / összegyűjtöttem, illetve még meg fogom ismerni a leendő vezetésoktatómat is, aki állítólag egy jóarc és nagyon ügyes oktató, és tényleg annak tűnik így előzetesen. Kábé ennyi. Unalmas tucat-hétköznapok.

Életem fonala úgy lett megsodorva, hogy most, a tizenegyedik osztály végén / után, olyan borzalmak előtt, mint az érettségi, a nyelvvizsgák, a jogosítvány, van még egy utolsó, elég jó alkalmam pihenni / világot látni, úgyhogy ezt a nyarat elneveztem magamnak világlátó nyárnak, úgy fog kinézni, hogy:

Róma

Írtam már róla asszem itt, röviden mégegyszer: van egy nemzetközi latinverseny, aminek a magyar selejtezőjén én harmadik lettem, így hát mehetek az arpinoi (olaszországi) döntőbe is. A verseny után három napig még Rómában maradunk várost nézni. Ami igazán vicces, hogy az első hét helyezettnek az állam fizeti a repülőjegyet, a versenyszervezők pedig a verseny ideje alatti étkezést / szállást állják. Nekünk így marad a római tartózkodás szállásdíja, amit letárgyaltam, hogy kifizet nekünk az iskola, illetve az egyéb költségek, múzeumbelépők, kaja, ilyesmik. Szóval nagyon olcsó lesz és nagyon jó, mert hát Róma. Már alig várom Sajnos utána rögtön mehetünk majd vissza Pannonhalmára, szóval nem hiszem, hogy be tudok róla számolni itt, vagy csak sokkal később, de azért jól fogok szórakozni, és viszek fotógépet, digitálisat meg analógot is, juhú.

A többit nem is kommentálnám, egyértelmű a dolog. Az utolsó pont a tizenkettedik évi osztálykirándulás, utána gyakorlatolag rögtön beindulnak majd az olyan dolgok, hogy latin felsőfokú nyelvvizsga, infó emelt érettségi, aztán kicsit később német felsőfokú nyelvvizsga, majd nyakunkba szakad az egész érettségi (ez egy év múlva ugyebár), terveim szerint addigra már csak magyar, töri (pffff), és egy matek emelt marad majd nekem, ez túlélhető, és ha sikerül is minden, akkor megfelelő számú pontom is lesz, hogy felvegyenek az egyetemre. Hát, ennyit a hosszú távú célokról.

De előtte még lazulok egyet.

Már majdnem megijedtem, hogy elmarad az idén esedékes hagyományos tavaszi fogorvosi kezelés (lásdFájdalom és Fáj a fogam), de szerencsére nem!

Tegnap fociztunk, jajj de jó, kapus voltam, mert leginkább talán ahhoz értek a sporton belül. Aztán az egyik jól sikerült védés amolyan mellékaktusaként a két felső metszőfogam darabokban került a napvilágra, legnagyobb örömömre (meg úgy egyébként is osztatlan sikert arattam ezzel a momentummal) – talán nem is részletezném.

A lényeg, hogy csomószor elmondtam magamnak, hogy milyen hülye vagyok, és hogy miért kellett nekem oda állnom, satöbbi, satöbbi, fejemben már elképzeltem a heteken át tartó szenvedéseket, fájdalom, Győrbe caplatás, csomó utánajárás, szájsebészet, fogtechnikus stb, de azért egy "tegyünk egy próbát" - jelleggel lementem a helyi fogorvoshoz, aki csóvált egyet a fején, hogy "miért nem sakkozol inkább", kicsit figyelgette a fogat, és már kezdte is rakni rá az anyagot. Aztán fél órával később kész is volt az "új fogam".

Délután még fájt mint az állat, de most már majdnem olyan, mint új korában. Olyan 70%-ra tippelem, hogy később sem lesz semmilyen gixer. Nem telt el 24 óra, és kijavult ez a "hibám". Mehetek vicca focizni. Fantasztikus.

Hagyományos tavaszi fogorvosi kezelés - pipa

Kipihentem magamat (úgy-ahogy), kisütött a nap, ma már fotózni is voltam, szóval kezdek magamra találni. Van pár projektem, lehet tanulni, de azért nem meghalós módszerrel, olvasok most egy jó könyvet, két hét múlva megyek haza, és 100+ órát is kibírtam kávé nélkül.

Kezdetnek elég lesz a boldogsághoz.

Az ev egyik legrosszabb "etap-kezdesen" vagyok tul, vagyis meg tul sem vagyok rajta. Alapbol rohadt almos vagyok, mert mar otthon az utolso napokban sem igazan tudtam aludni, hat meg itt Pannonhalman, kepzelhetitek...

Raasasul hianyoznak az ujdonsult otthoni barataim, nem is kicsit, es meg az itteni ritmust sem sikerult felvennem, nem talalom a helyem, unatkozom, nem latok semmi celt vagy perspektivat.

Hiszti off. Ez meg egy telefonrol irt poszt, azert nincsenek ekezetek. Bocsi, de igy legalabb van frissites. De majd legkozelebb ugyeskedek t9-szotarral, vagy valami.

Ejtettem egy hatalmas hibát viszont, valamiért úgy emlékeztem, hogy április 14-e, tehát a mai nap a "nagy dátum", amikor megszületett a blog legelső bejegyzése, de nem, igazából április 7, tizennegyedikén valami nagy csata volt biztos, de most már azt sem tudom, hogy melyik. Ugyebár minden ezzel kezdődött:

Kész a blog!
Éjt nappallá téve dolgoztam az utolsó napokban ezen a blogon, és szerintem kezdetnek nem is rossz! Lássuk, mik a terveim a jöv?re... Jelenleg a blog egyetlen funkciója maga a bejegyzések olvasása, melyeket különböz? kategóriákba soroltam. Persze nem mondhatom, hogy nehéz volt, de érdekes módon ezt is sokáig kellett, hogy csináljam, mert annyi buktató van egy ilyenben (A Kategóriák menüpont, ami igazából az egész bejegyzésesdit kezeli, kb. 200 sorból áll, és ez még egy kisebb file-nak számít!), hogy több napot kellett javításokkal eltöltenem, de most már kész az els? verzió. A jöv?ben a blogot mindenképpen ki fogom b?víteni Szavazással, Hozzászólással, Statisztikával, beléptet?rendszerrel, és még sokminden mással, de persze ez még a jöv?, és majd folyamatosan beszámolok a fejleményekr?l!

Így utólag már kicsit "csodálom" is magam, ahogy akkor olyan "bátran", egy hirtelen in medias res-kezdéssel kiálltam az internetezők elé, be se mutatkozva, úgy, hogy semmit sem mondtam róla, hogy én miért vagyok itt, miért csinálom ezt stb. Nyilván, akkor még nem olvasott senki. Aztán egy ideig eltartott, míg ízlelgettem a dolgot, hogy mi ez a blog, és mi az, hogy blogolás, aztán egy idő után rájöttem úgy-ahogy, és azóta lényegében megszakítás nélkül írok néha-néha valamit, valamiről, ami foglalkoztat, ami történt velem, vagy tulajdonképpen bármi másról.

Ez az év annyiban "furcsa" (sok az idézőjel, bocsi), hogy érezhetően kevesebb igényem van már erre a fajta önkifejezésre, hogy minden egyes velem történt dologról külön kisregényt írjak ide. Sokkal szívesebben fotózom például, és ez nagyon meg is látszik, ha összehasonlítjuk az itteni, és mondjuk a flickr-ös aktivitásomat. Én ezt nem feltétlenül érzékelem bajnak, mindig ügyeltem rá, hogy ez a blogra írogatás ne egy görcsös valami legyen, és ha most így jön, akkor így jön. Befejezni azért semmiképp sem szeretném, mert hihetetlenül vicces visszaolvasni egy régebben írt bejegyzést, tényleg látom értelmét az egésznek, és biztos vagyok benne, ha hiányozna, ha ez nem lenne. És kicsit röstellem is, hogy egyre kevesebb időt tudok szánni erre, egyre kevesebb figyelmet, energiát, így aztán a bejegyzések nyilván sokkal összeszedetlenebbek lesznek, sok gondolomén a szóismétlés, a hiba, mittudomén, kicsit olyan érzés, mintha szétcsúsznék, pedig nem, csak éppen mindent kutyafuttában dobok össze, ami ide kikerül. Lesz ez még jobb is, talán.

És a blognak ez a negyedik éve a fejlesztések éve lesz, bizony, tudjátok, írtam is már erről, új design, új motor, jó lesz, meglátjátok!

Valamint elhatároztam még, hogy mostantól mindig, amikor csak tudom, kisbetűvel fogom írni a posztok címét, mert úgy jobban néz ki, és menőbb.